1. KÖZJÁTÉK

Sziasztok!
Ezzel a résszel nagyjából be is indul a történet. Köszönöm az olvasóimnak, hogy gyorsan kapcsoltak és Az életem viharos zónája c. blog folytatására is feliratkoztak, és természetesen a bloggereknek, akik segítettek népszerűsíteni a blogot. Az már most biztos, hogy a részek megjelenése között nagy csúszások lesznek, szóval aki nem szeret engem olvasni, az örül – nem sokáig viszont, mert nagyon igyekszem rendszeresen hozni az újabb fejezeteket.
Jó olvasást!
Felhő

Kristófnak igazából az égvilágon semmi baja sem volt a sulival. Sok mindent nem értett, de valahol belül azért sejtette, hogy az iskola is jó valamire. Tanulni és leckét írni ugyan nem mindig szeretett, de azért sikerült hármasokkal és négyesekkel (meg néha becsúszott intőkkel és egyesekkel) végigevickélni az elmúlt hat évet. Suliba járni különösen szeretett. Örült, hogy a haverokkal lehet, mert szinte mindenkivel jóban volt az egész felső tagozatban, voltak lány-barátai is. Ami viszont a legszebbé tette ezt az egész iskolát, az Sissi volt, aki a lány-barátok közül is kiemelkedett, annyira, hogy már nem is barát volt, hanem az egyetlen, akivel Kristóf valaha is járni akart. Sissiért viszont Kristófnak rengeteg akadályt kellene legyőzni, amik főként olyanok, amibe nem igazán lehet beleszólása. Kapásból ott van pl. Sissi titokzatos barátja, az az olasz. Nyilván nem járhat addig Sissivel, amíg, ha távkapcsolatban is, de kapcsolatban van. Sissi különben sem szereti túlzottan, ha mások próbálnak beleszólni az ő dolgába, így hát Kristóf nem is dolgoztatta túl keményen a szürke állományát annak érdekében, hogyan is lehetne ezt a kettőt szétválasztani. Bezzeg Zoli már rég előállt volna egy tervvel, de szerencsére eddig még semmiféle ötletet se tárt deszkás haverja elé.
Kristóf sóhajtva lökött egyet a deszkán és a sportcsarnok felé kanyarodott. Zoli, miután rendeződött a dolog Kamillával, hajlott rá, hogy olyan esetekbe üsse az orrát, amihez semmi köze. Sőt, most is pont erre készült, méghozzá Kristóffal az oldalán. Kristóf ezért is engedte végül, hogy Sissi átvállalja a büntetőfeladat megírását, mert ma nem maradhatott bent iskola után. Bármikor máskor vállalta volna a teremfogságot, de ma délután ott kell lennie a tett helyszínén, hogy kontrollálja Zoli esztelenségét.
A sportcsarnokban a kézisek sohasem edzést tartottak, csak játszottak, de rendesen, 2X30 percben, cserékkel, bíróval, aki most éppen egy srác volt, aki a múlt héten eltörte a karját.
- Mennyi van még hátra, Bence? – kérdezte a bírót Kristóf.
- Szia, még három perc.
- OK, kösz – ült fel Kristóf a lelátóra.
Három perc múlva az egész társaság izzadtan és kipirulva jött le a pályáról, megkeresték a lelátón széthagyott cuccaikat, majd elindultak az öltözők felé. Utolsónak Zoli maradt.
- Jó, hogy ideértél – mondta, de közben már a cipőjét kötötte ki és cserélte le utcaira. Hosszú tréningnadrágban volt és fehér pólóban, ezért úgy döntött, fölösleges átöltöznie, még akkor is, ha nem túl kellemes szagok terjengtek a kétméteres körzetében. Mindegy, ezzel is időt nyernek, és ma úgysem kísérheti haza Kamillát. – Várkony mit szólt a késéshez? Kikaptál?
- Várkonytól? Tőle még akkor is kikapnék, ha legközelebb öltönyben mennék tanszobára – válaszolta Kristóf közömbösen, a lábaival ideges titi tá-kat dobolt a padlón. – Csak az fenyegetett, hogy bent tart 4 óra után, ha nem leszek kész a leckékkel, de Sissi segített, szóval itt vagyok.
- Szóval Sissi segített? – érdeklődött felvont szemöldökkel Zoli. – De hisz az jó, nem?
- Nem tudom, lehet – csóválta a fejét csalódottan Kristóf. – Ki tudja, jó-e. Mióta tudom, hogy itt van ez az olasz a képben, semmit sem értek. Miért kedvesebb hozzám, mint a többiekhez? Mármint nem úgy értem, veletek is nagyon édes, mert Sissi ilyen, ilyen vattacukor-lány, aki mindenkivel törődik, meg agyal a dolgokon, de közben meg olyan bonyolult és érthetetlen.
- Mi van a vattacukorral?
- Hát érthetetlen, mert azt sem tudom, hogy készül a vattacukor, meg édes, mert… A vattacukor is nyilván édes, elvégre cukorból készül, csak azt nem értem, hogyan. Sissi csak miattam ilyen, vagy nem, mert alapból mindenkivel ilyen, és csak képzelődöm. Érted, nem?
- Nem igazán.
- Jó, mindegy, mert én is kezdem elveszteni a fonalat – sóhajtott. – Nem tudom…
- A szerelem bonyolult.
- Te már csak tudod – vigyorgott.
Kristóf talán még sötétedésig is itt ült volna, azon merengve, hogy is van ez, de ekkor a két fiú megpillantotta az öltözők felől érkező Petit.
Alap, hogy egy vérbeli kézistánál – főleg, ha Reni csapatában játszik, ahol a CSK bármikor összehívhat egy rendkívüli edzést – mindig legyen egy kézilabda. Peti pedig csendes fiú, akit talán csakis kizárólag a kézi tud lekötni, így különösen figyelt ennek az íratlan szabálynak a betartására és most is egy piros kézilabdát pattogtatva közeledett Kristóf és Zoli felé. Alacsony, de erős srác volt, és a hallgatagsága sem volt teljesen olyan, mint a szintén kézis Ákosnak a 7/A-ból, akinek a fejéhez van nőve a fülhallgató. Peti inkább az a típus, aki sokszor csak kívülről szemléli az eseményeket, és aki nem fecseg feleslegesen. Össze is rezzent, amikor Zoli és Kristóf megállították.
- Helló, Peti!
- Sziasztok! – pislogott.
- Van valami, amiről tudnod kell… – kezdte Zoli.
- Szerinte – fűzte hozzá Kristóf. Most már nem csak Peti, hanem Zoli is értetlen szemeket meresztett rá.
- Tessék?
- Szerinte – ismételte Kristóf Zolira bökve. – ez egy olyan dolog, ami rád tartozik, vagy amibe nekünk is feltétlenül bele kell, hogy folynunk.
- Miért, mi az? – Peti egyszerre kíváncsi lett, hogy hirtelen mitől lett ennyire fontos személy, és nem törődött a rosszallással Kristóf hangjában, ami viszont Zolit különösképp aggasztotta. Hiszen éppen Kristóf az, akinek minden mindegy, ő akkor is pozitívan áll a dolgokhoz. De úgy gondolta, ezzel majd később törődik.
- Igen, térjünk a lényegre: Zsaniról van szó.
Ez volt az a pillanat, mikor Peti arca az egészséges színtől jóval eltávolodott: először falfehér, majd olyan vörös lett, mint a kézilabda a kezében.
- Igazán? – bökte ki nagy nehezen.
- Aha. Úgy tűnik vetélytársad akadt…
- Sziasztok, fiúk! – harsant egy hang a hátuk mögött.
A három srác riadtan fordult a hátuk mögött ácsorgó Kamilla felé, aki egy nyugodt mosollyal nyugtázta a hallottakat – mert természetesen hallott mindent, de csak egy puszit nyomott Zoli arcára. Előtte már rég nem volt titok, hogy Peti reménytelenül beleesett Zsaniba, a másik meg – hogy Peti nincs ezzel egyedül – épp aznap derült ki.
- Mehetünk? – kérdezte Zolitól, majd beleszimatolt a levegőbe. – Te nem öltöztél át?
- Szia, nem – túrt szégyenlősen a hajába Zoli. - És figyelj… ma nem kísérhetlek haza. Sajnálom. Valamit… - pillantott Petire és Kristófra, majd vissza Kamillára. - még meg kell beszélnünk.
- Oké, akkor hazagurulok Renivel és Dáviddal. Jó beszélgetést!
- Hé, várj! – állította meg Zoli a barátnőjét. – Dáviddal?
- ÉS Renivel – bólintott Kamilla, majd látva Zoli arckifejezését nevetve egy gyors csókot lehelt a szájára.  – Ne aggódj!
Azzal Kamilla megfordult és amint kilépett a csarnokból, deszkára pattant és csatlakozott a már indulófélben lévő Renihez és Dávidhoz. A három fiú is elindult, Kristóf a deszkáján gurulva, de néha menet közben felemelte a deszka orrát és hol jobbra, hol pedig balra rakta át. Peti a labdáját pattogtatta, Zoli meg, aki még mindig nem volt olyan ügyes, mint Kristóf, de még Kamilla szintjét sem közelítette meg, a kezében vitte a saját deszkáját és magában dühöngött azon, hogy Kamilla Dáviddal (és Renivel,) megy haza. Vajon nem kellett volna mégiscsak hazakísérni? Zoli menet közben már majdnem elfelejtette, miről is akart beszélni. De csak majdnem…
- Tehát, Peti: az lenne a lényeg, hogy nem te vagy az egyedüli, akinek tetszik Zsani.
- Na, témánál vagyunk – gondolta Kristóf.
- Egyáltalán honnan veszitek azt, hogy nekem tetszik? – vágott közbe harciasan Peti.
- Kamilla mondta, hogy kérdeztél tőle valamit, amiből erre lehet következni.
- Ja, igen. Mikor nem voltak edzések. Mindegy – sóhajtott végül Peti és próbált minél több keménységet sűríteni a szemébe, úgy kérdezte: - Ki az?
- Gergő – felelte Zoli és Kristóf egyszerre.
Peti kezéből kigurult a kézilabda és enyhén sokkos állapotban meredt maga elé. Kristóf elkapta a labdát, mielőtt még az úttestre gurult volna.
- Egyáltalán mit is vártál? – kérdezte komoran Zolitól a labdát forgatva.
- Nem tudom – Zoli tanácstalanul fürkészte az eget. – De talán kovácsolhatnánk valami tervet.
- Zoli?
- Mi az, Kristóf?
- Nem hiszem, hogy Peti bízik az általad kreált tervekben.
- Persze, nyilván – helyeselt Zoli, de az arcáról pont a válasza ellenkezőjét lehetett leolvasni. – Csak ötletelünk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
- Zoli, én úgy értettem, hogy inkább hagyjuk, ez az ügy nem ránk tartozik.
- Peti a haverunk, segíthetnénk neki.
- Nem, ha nem kéri. Egyébként sem kell. Az ember csajügye egyben a magánügye, nem kéne se nekem, se neked beleszólnunk. A választás úgyis Zsanié.
- Lehet, de mégiscsak ki kéne találni valamit Gergő ellen…
- Zoli, figyeltél az előbb? Nem egy gameplay-ben vagy, itt nincsenek ellenségeskedések.
- Miért ne lennének? Én és Dávid sem…
- Ja, hogy az, akartam is mondani, hogy szerintem eltúloztátok ezt a versengést, mert csak utálkozás lett belőle. Mindegy, a fő, hogy te és Kamilla együtt vagytok.
- Pontosan. Mert akkor is voltak TERVEK.
- Amik miatt majdnem egyáltalán nem jöttetek volna össze.
- Az Gergő ötlete volt! A másik meg bevált.
- A másikat is Daniella találta ki, nem te. Te nem biztos, hogy jó vagy ebben. Zoli, hidd el, ebbe nekünk nem kell beleavatkoznunk. Nálad és Kamillánál ezek segítettek, de ez nem jelenti azt, hogy Petinél is Zsaninál is ez lenne a megoldás. Sőt, ahogy én ismerem Zsanit, tutira nem örülne annak, ha hirtelen felfordulás keletkezne körülötte.
- Akkor is szólnunk kellett neki. És ha már itt vagyunk, simán össze is foghatnánk.
- Zoli, én bírlak. De néha úgy viselkedsz, mint egy pletykás tinilány.
- Hé, nem kell veszekedni – tért magához hirtelen Peti. – Csak természetes, hogy Zsani másnak is megtetszik, mert szép lány, de mindegy, mert én úgyse… Mármint én soha nem mernék odamenni hozzá és elhívni randira, van, hogy köszönni se merek neki, akkor mégis, hogy álljak elő azzal, hogy legyen a barátnőm? Amúgy meg esélyem se lenne Gergővel szemben, mert ő százszor érdekesebb, mint én.
- Honnan tudod? Még sosem próbáltál beszélgetni Zsanival, lehet, hogy titokban te is szimpatikus vagy neki. De ha nagyon nem megy…
- Ne becsüld alá! Szerintem megoldja – ékelte közbe Kristóf, akinek még mindig nem tetszett, hogy egy ilyen kényes dologba ártják bele magukat. Valahogy rossz előérzete volt.
- Figyeljetek, majd kitalálok valamit, jó? Ráírok face-n, vagy… Nem tudom, meglátjuk majd. Zárjuk le ezt a témát – rázta a fejét lemondóan Peti.

- Kéne egy terv – gondolkodott hangosan Zoli, aztán gyorsan folytatta, még mielőtt Kristóf közbeszólhatott volna. – De rendben, akkor mi, Kristóffal szemmel tartjuk Gergőt (- Kristóf a szemét forgatta és biztos volt benne, hogy ő ebbe nem megy bele, de nem volt ereje vitatkozni. -), te pedig addig elkezdesz beszélgetni Zsanival.
Peti bólintott. Kristófnak úgy tűnt, izgatottan várja már a hevenyészett „akció” kezdetét, amit valószínűleg Zoli ég tovább fog gondolni. A deszkás megütődve nézte barátait. Nem tehetett róla, de úgy érezte, szégyen, ha valaki nem meri egyedül megvívni a harcot önmagával és legyőzni az elutasítástól való félelmet, szóval akinek segítségre van szüksége ahhoz, hogy becsajozzon. Mert ebben pont az lenne a lényeg, hogy az ember önmagát adja. EGYEDÜL.
Kristóf akármennyire is azt hajtogatta, hogy ez az egész nem rájuk tartozik, a szíve mélyén remélte, hogy Gergő szerzi meg végül Zsanit. Gergő legalább nem hagyja magát mások által irányítani.
Rövidesen a három fiú útja elkanyarodott, Kristóf a deszkapálya mellett gurult haza magában füstölögve, amikor kis híján elgázolta az egyik sarok mögött lesben álló Ivánt. Iván 8/B-s volt, magas, 16 éves, többször bukott tanuló, régebben Dávid és Zsolti legjobb haverja volt, de miután Zsolti buliján letámadta Zsanit, a két srác nem állt vele szóba és a sulit uraló hármas Ákossal egészült ki.
- Bocs, Iván.
- Nincs gond, Kristóf, jó, hogy jössz – mérte végig a deszkást Iván. – Van valami, amit el kéne végezned – mondta. A háta mögül még két megtermett gimnazista lépett elő…