2016. április 6., szerda

Felvétel 1, rögzítve december 1., hétfő 06:12-kor

Üdv mindenkinek, vagyis saját magamnak és a jövőbeli énjeimnek, akik talán egyszer majd szakítanak időt arra, hogy visszahallgassák ezt a felvételt.
A ma reggelt rögtön egy üzenettel kezdtem, hisz az én olasz 
mostéppenazdehamarosanmárnem-pasimnak rendszerint olyan fontos vagyok, hogy rögtön hajnalban ír.

O: Hey, did you sleep well?
S: Yes, thanks.
O: I talked with my parents last evening, and they said I can go to Hungary.
S: Cool, so we’re going to meeting at Christmas.
O: Yes.
S: Sorry I have to go to school. Bye.
O: Me, too. I’ll write to you soon. Bye.


Nem nagyon törődtem vele, mennyire is helyes nyelvtanilag az, amit a sötétben, félálomban sikerült bepötyögnöm. De azért volt képe megkérdezni, hogy aludtam. Ő ébresztett fel! Na mindegy, eltámolygok a fürdőig és aztán elmesélem, hogy is találkoztam az olasszal. Jaj, meg kéne már kérdezni a nevét…
…Oké, kiértem. Akkor kezdem is:
Anyu és apu nyelvi főiskolára jártak (ott kezdtek el együtt járni), szóval a szüleink révén nekem és Edének is jó a nyelvérzékünk. Minden tantárgyból jók vagyunk amúgy, Ede csak azért jobb nálam, mert ő szorgalmas, én meg lusta vagyok, amire egyébként nem vagyok túl büszke…
Hm, a nyelvérzéknél tartottam, igaz? Nos, miután a szüleink egy szép nap bejelentették, hogy Olaszországba megyünk nyaralni, mi ketten, gyerekek nekifeküdtünk a különféle tananyagoknak és szótárnak, hogy az indulásig hátralévő 8 hónap alatt nagyjából meg tudjunk szólalni olaszul. Persze Ede itt is túlszárnyalt mindenkit, éjszakába nyúlóan tanult, néha még a suliban is szünetekben, sokszor pedig eszelős tekintettel rám rontott, és a kezembe nyomott egy vaskos füzetet, hogy kérdezzem ki. Egyik hétvégén sikerült végigvennünk az összes (2000!) szót, amennyiből Ede csak 32-őt rontott, és ami felett több mint 3 órát ültünk. A bátyám addig fejlesztette tudását, míg 8 hónap olasztanulás és másfél hét olaszországi tartózkodás után nehezen, akadozva, de letette az alapfokú nyelvvizsgát. Szerényen fogta fel, mintha az egész nem lenne olyan nagy ügy, de én kettőnk helyett is büszke voltam rá!
A nyaralásra egyébként a legmelegebb, legzsúfoltabb, egyszóval a legrosszabb időszakot fogtuk ki – július közepét Velencében. Velencében, ahol minden turistának csak maximum 15 levegővétel jut, különben a tömegben valaki oxigénhiány miatt megfulladna. Megjegyzem, amúgy hangulatos város a Rialto-val, a Szent Márk térrel meg a többi egyébbel együtt (mindenhova el is látogattunk, bár utólag már nem emlékeztünk, hogy sikerült eljutnunk az egyes helyszínekre illetve vissza), úgy kell elképzelni Velencét, mintha a Földön megszűnt volna az élet, és ez a város lenne az egyetlen, ahol még van levegő és víz, ezért mintha mindenki, a Föld egész népessége hirtelen Velencébe akarna jutni. Talán úgy a felének sikerülhetett is, mert mikor mi is megérkeztünk, úgy tűnt, elfoglaltuk az egyetlen még üresen maradt négyzetmétert. Mivel Velencében nem járnak autók, egy örökkévalóságig tartott, amíg eljutottunk a szálláshelyünkként szolgáló hotelbe. Ahonnan a negyedik napon viszont kiraktak mindent, mert állítólag elszabadult egy nagy rák a konyháról, megérezve, milyen sorsot szánt neki az ég, illetve a főszakács. Pedig párolt homárnak lenni szerintem egyáltalán nem kis dicsőség. Mindenesetre az ollócsattogtató nem pont így képzelte el a jövőjét, ezért az egész szállodát kiürítették, miután bosszúból az éjszaka megvágott egy ötéves kislányt. Így hát ott álltunk a bőröndjeinkkel Velence szívében és tanácstalanul pislogtunk egymásra. Akár haza is indulhattunk volna, de végül mégiscsak Murano-ban (egy sziget Velencétől nem messze), egy kis bérelhető házban kötöttünk ki, ami talán az egyetlen olyan hely volt Olaszországban, ami nem volt évtizedekkel előre lefoglalva. Nem is csoda, mert elég lepukkant kéglit sikerült találnunk, amiről nem véletlenül csak kívülről készített képek voltak kirakva a netre. Legyen elég annyi, hogy a házra nem is tartottunk igényt, inkább felfújtuk a gumimatracokat és a kertben aludtunk. Mire hazaértünk, százával vöröslöttek rajtunk az olaszországi szúnyogcsípések, de utólag, mikor már elmúltak, egyhangúan megállapítottuk, hogy mindenképpen megérte, inkább, mint hogy ránk szakadjon a ház. A romok pedig egyikünknek sem feleltek meg, mint ideális temetkezési hely, szóval maradt a szabad ég alja. Így kerültünk Murano-ra, az egyébként virágzó, napfényes szigetre.
Mivel ideiglenes otthonunk abban a néhány napban arra se volt alkalmas, hogy áramot biztosítson, minden fagyasztott kaját, amit csak magunkkal hoztunk, kitettünk a napra, hogy kiolvadjanak és ott helyben felettünk mindent, amit csak lehetett. Majd tele hassal elindultunk felfedezni a környéket. De gyorsan rá is térnék a lényegre, mert szorít az idő és duma közben még a hajamat is meg kell csinálnom. Hová is tettem azt a fésűt? Ja, megvan…
Szóval pukkadásig tömtük magunkat, délután 5-kor még csak Ede követelt vacsorát növésben lévő kamaszsrác viselkedéséhez méltón. Ezért benyitottunk a legelső gyorsétterembe, ami az utunkba került, amit történetesen egy házaspár vezetett, és akiknek történetesen volt egy 13 éves fiuk is. Egy 13 éves 
helyes fiuk. Na, később ő lett az én olaszom. Amíg Ede evett, anya és apa beszélgetni kezdtek a tulajokkal, rám pedig így a srác maradt, aki akkor pont a szülei körül sertepertélt. Látta, hogy úgymond háttérbe szorulok, leült mellém, majd mosolyogva csak annyit kérdezett:
- Hi. Where are you from?
Ekkor gondoltam, lenyűgözöm és öszeszedve minden olasztudásomat így válaszoltam:
- Siamo venuti da Ungheria. Questo posto è meraviglioso.
És itt aztán véget is ért az olasz 
(később Ede persze ebbe is belekötött, hogy nem jól mondtam még ezt a két mondatot se), utána csak angolul beszélgettünk, mert abban jobb vagyok, neki meg tökmindegy.
Tehát így kezdődött. Valahogy az egész család megtalálta a közös hangot az éttermisekkel, anyáék a tulajdonos párral, Ede a menüvel, én pedig az olasz sráccal. Amíg Olaszországban voltunk, mindig náluk ettünk, az olasz pedig sokszor kalauzolt minket. Kedves volt, aranyos, vicces és eszméletlenül helyes. Helyesebb, mint Kristóf (de az is igaz, hogy Kristóf igazából belülről szép), akire azon a nyáron, de még a tanév kezdetével se gondoltam többet, mint az olaszra. Igazából legközelebb csak akkor figyeltem fel rá, amikor azt a csúnyát mondta a fogszabályzómra. Egyébként most már csak éjszakait kell hordanom, úgyhogy probléma megoldva.
Ez lenne hát nagyjából az olasz története, akibe igazán soha nem is voltam szerelmes. Pedig remek srác, remélem, nem fog fájni neki, hogy szakítunk, mert akkor még simán maradhatnánk barátok. - 
Sissi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése