Délután van és ott tartottam, hogy ígéretemhez híven beszámoltam a hangrögzítőnek az olaszról. Aki egyébként FELKELTETT!
Miután sikerült emberi külsőt varázsolnom magamnak (azért, mondom, hogy varázsolni, mert magam sem értem, hogyan, de nagyjából elégedett voltam a lánnyal, aki a tükörből visszanézett, pedig feleannyira sem éreztem magam úgy, hogy bírni tudjak egy ilyen külsővel), holott a hajamat ugye fél kézzel próbáltam belőni (letehettem volna a telefont, a hangrögzítő úgy is ment volna, de ez akkor nem jutott eszembe), derékig bemásztam a hűtőbe, hogy kukoricapelyhet keressek, végül pedig lerogytam az étkezőasztalhoz. Anyuék már rég elmentek, mert mindketten korán kezdenek a munkahelyükön, így csak Ede ült velem szemben, ráfeküdve a tankönyveire. Régóta ülhetett ott, mert annyira bele volt mélyülve a munkába, hogy észre se vett. Mondjuk, miért is lepődök meg ezen?
- Mikor keltél? – kérdeztem egy idő után, mert gondoltam, felhívom magamra a figyelmet. Felkapta a fejét, majd mikor látta, hogy csak én vagyok, dühösen fújt egyet és visszabújt a könyvébe.
- Úgy fél öt körül – Szerencse, hogy már lenyeltem azt a falatot, ami a számban volt, mert különben az nyomban irányt változtatott volna a tüdőm felé. – Egyébként meg ne zavarj, látod, hogy dolgom van.
- A stréber, színötös Nagy Ede nem készült… mi is ez? Fizikából, amit egyébként istenít. Miért?
- Feszültség egyenlő az elektromos mező által végzett munka osztva a töltéssel… Mit kérdeztél?
- Hogy miért most írod?
- Mi közöd hozzá?
- Csak van egy sejtésem – mondtam, mire egy pillanat múlva már sehol sem volt a fizikakönyv, Ede pedig vészjóslón összeszűkült szemekkel meredt rám a szemüvege mögül.
- Róla nem beszélünk.
- Kiről? Jenniferről?
- Igen, de ne mond ki hangosan a nevét!
- Oké. De miért vagy ennyire puhány? Miért nem hívod el randira?
- Ez nem ilyen egyszerű – hajtotta le a fejét Ede.
- Mesélhetek neked egy tényleg nem egyszerű történetet, amiben mellesleg a húgod is szerepel, és ami a barátnőmről és a mostani barátjáról szól, illetve arról, hogy is jöttek össze… A te eseted sokkal egyszerűbb: osztálytársak vagytok, mindketten benne vagytok a DÖK-ben…
- Diákönkormányzati képviselők vagyunk – javított ki.
- Igazad van, ez máris sokkal hivatalosabban és hencegőbben hangzik, de emellett még ott van a nyelvtan előkészítő, ami szintén számos indokot adhat arra, hogy odamenj hozzá és megkérdezd: Szia Jennifer, hogy vagy? Jól? Király, mit csinálsz pénteken? Vagy valami ilyesmit.
Most jött el a pillanat arra, hogy magyarázzak (addig is időt nyerek és megpróbálok pontosan visszaemlékezni, mit is reagált az én hősszerelmes bátyuskám): Ede ötödik óta reménytelenül bele van esve az egyik osztálytársába, Juhász Jenniferbe, a balerinába. Szerencsére Jennifer nem tűnik olyannak, akik a könyvekben és a filmekben rendszerint úgy szerepelnek, mint akik hülyítik a bátyókat, de ezt egyedül csak a szemfüles hugi (vagyis én) látja. Jennifer haja a tanév nagy részében mézszínű, mert nyaranta a nap kiszívja a színét és egészen kiszőkíti, és mire megint kezdene megint bebarnulni, újra itt a nyári szünet. Négyéves kora óta balettozik, a bizonyítványa ugyanúgy jeles, mint Edéé, ha nem jobb, de ettől függetlenül nem látszik érettebbnek semmilyen értelemben az átlag tinilányoknál; ugyanúgy hozzá van nőve a mobiljához, ugyanúgy minden percben készít magáról egy szelfit és ugyanúgy minden tinisorozatot végigkövet, és ugyanúgy elő van fizetve minden divatmagazinra. Ennek ellenére Ede – ha épp nem tanul – a szobájában hever és mélabúsan bámulja a plafont, agy körbe-körbe masíroz és hangosan motyog maga elé.
Eszembe jutott, miképpen is reagált Ede – sehogy. Épp ezért felejtettem el.
- Ede?
- Mondjad.
- Megnémultál? Vagy ez már a depresszió első jele?
- Mi van?
- Csak hogy tudd, anyáék aggódnak. Szerintem rájöttek, hogy valami nem stimmel veled…
- Velem minden stimmel – felelte, és újra maga elé húzta a fizikát.
-…és azt is tudják, hogy csaj van a dolog háttere mögött.
- És ezt te honnan tudod ilyen jól? – csattant fel. – Hallgatóztál vagy talán te magad mondtad el nekik?
- Igen, kihallgattam őket, mikor beszéltek rólad, de nem árulnálak el, mert tuti rögtön te is beköpnéd, hogy én meg Kristófba estem bele.
- Ez nem is igaz, de nem rossz ötlet. Kösz, hugi – vigyorgott egyet és feljebb tolta a szemüvegét az orrán arra készülve, hogy végleg tudomást sem véve rólam újra elássa magát a fizikában, de egy fél perc múlva csak sóhajtott és megint felém fordult. – Jó, akkor most mondd meg, te mit csinálnál Jennel?
- Én semmit, mert ha még nem esett volna le, lány vagyok.
- Jó, akkor mit csinálnál Kristóffal?
- Semmit. Nekem most barátom van.
- Ja, tényleg. Az olasz. Hogy is hívják? – vigyorgott.
- Hagyjál már, különben nem beszélek veled többet.
- Hol itt a vesztenivaló? – tárta szét a karjait.
- Rémes vagy – forgattam a szemem. – Tényleg, mi lenne, ha megbeszélném a lányokkal ezt a Jennifer-dolgot? Együtt biztosan…
- El ne merd árulni nekik! Én se mondtam el a haverjaimnak a te Kristófodat.
- Jó, oké, nem mondom el, csak ülj vissza – vágtam rá gyorsan, mert Ede idő közben felpattant a székéről és már attól féltem, rám borítja az asztalt.
- Kösz – bólintott és szépen vissza is ült a helyére, de fizikapélda után sóhajtva csak egy nagy J betűt írt.
- Ede, te egy reménytelen eset vagy – csóváltam a fejem a füzetére mutatva.
- Lehet, de te is – mosolygott. – A J ez esetben a joule, vagyis a munka, a hőmennyiség és az energia fizikai mértékegysége. Fizikából pont most tanuljátok.
- Mikor keltél? – kérdeztem egy idő után, mert gondoltam, felhívom magamra a figyelmet. Felkapta a fejét, majd mikor látta, hogy csak én vagyok, dühösen fújt egyet és visszabújt a könyvébe.
- Úgy fél öt körül – Szerencse, hogy már lenyeltem azt a falatot, ami a számban volt, mert különben az nyomban irányt változtatott volna a tüdőm felé. – Egyébként meg ne zavarj, látod, hogy dolgom van.
- A stréber, színötös Nagy Ede nem készült… mi is ez? Fizikából, amit egyébként istenít. Miért?
- Feszültség egyenlő az elektromos mező által végzett munka osztva a töltéssel… Mit kérdeztél?
- Hogy miért most írod?
- Mi közöd hozzá?
- Csak van egy sejtésem – mondtam, mire egy pillanat múlva már sehol sem volt a fizikakönyv, Ede pedig vészjóslón összeszűkült szemekkel meredt rám a szemüvege mögül.
- Róla nem beszélünk.
- Kiről? Jenniferről?
- Igen, de ne mond ki hangosan a nevét!
- Oké. De miért vagy ennyire puhány? Miért nem hívod el randira?
- Ez nem ilyen egyszerű – hajtotta le a fejét Ede.
- Mesélhetek neked egy tényleg nem egyszerű történetet, amiben mellesleg a húgod is szerepel, és ami a barátnőmről és a mostani barátjáról szól, illetve arról, hogy is jöttek össze… A te eseted sokkal egyszerűbb: osztálytársak vagytok, mindketten benne vagytok a DÖK-ben…
- Diákönkormányzati képviselők vagyunk – javított ki.
- Igazad van, ez máris sokkal hivatalosabban és hencegőbben hangzik, de emellett még ott van a nyelvtan előkészítő, ami szintén számos indokot adhat arra, hogy odamenj hozzá és megkérdezd: Szia Jennifer, hogy vagy? Jól? Király, mit csinálsz pénteken? Vagy valami ilyesmit.
Most jött el a pillanat arra, hogy magyarázzak (addig is időt nyerek és megpróbálok pontosan visszaemlékezni, mit is reagált az én hősszerelmes bátyuskám): Ede ötödik óta reménytelenül bele van esve az egyik osztálytársába, Juhász Jenniferbe, a balerinába. Szerencsére Jennifer nem tűnik olyannak, akik a könyvekben és a filmekben rendszerint úgy szerepelnek, mint akik hülyítik a bátyókat, de ezt egyedül csak a szemfüles hugi (vagyis én) látja. Jennifer haja a tanév nagy részében mézszínű, mert nyaranta a nap kiszívja a színét és egészen kiszőkíti, és mire megint kezdene megint bebarnulni, újra itt a nyári szünet. Négyéves kora óta balettozik, a bizonyítványa ugyanúgy jeles, mint Edéé, ha nem jobb, de ettől függetlenül nem látszik érettebbnek semmilyen értelemben az átlag tinilányoknál; ugyanúgy hozzá van nőve a mobiljához, ugyanúgy minden percben készít magáról egy szelfit és ugyanúgy minden tinisorozatot végigkövet, és ugyanúgy elő van fizetve minden divatmagazinra. Ennek ellenére Ede – ha épp nem tanul – a szobájában hever és mélabúsan bámulja a plafont, agy körbe-körbe masíroz és hangosan motyog maga elé.
Eszembe jutott, miképpen is reagált Ede – sehogy. Épp ezért felejtettem el.
- Ede?
- Mondjad.
- Megnémultál? Vagy ez már a depresszió első jele?
- Mi van?
- Csak hogy tudd, anyáék aggódnak. Szerintem rájöttek, hogy valami nem stimmel veled…
- Velem minden stimmel – felelte, és újra maga elé húzta a fizikát.
-…és azt is tudják, hogy csaj van a dolog háttere mögött.
- És ezt te honnan tudod ilyen jól? – csattant fel. – Hallgatóztál vagy talán te magad mondtad el nekik?
- Igen, kihallgattam őket, mikor beszéltek rólad, de nem árulnálak el, mert tuti rögtön te is beköpnéd, hogy én meg Kristófba estem bele.
- Ez nem is igaz, de nem rossz ötlet. Kösz, hugi – vigyorgott egyet és feljebb tolta a szemüvegét az orrán arra készülve, hogy végleg tudomást sem véve rólam újra elássa magát a fizikában, de egy fél perc múlva csak sóhajtott és megint felém fordult. – Jó, akkor most mondd meg, te mit csinálnál Jennel?
- Én semmit, mert ha még nem esett volna le, lány vagyok.
- Jó, akkor mit csinálnál Kristóffal?
- Semmit. Nekem most barátom van.
- Ja, tényleg. Az olasz. Hogy is hívják? – vigyorgott.
- Hagyjál már, különben nem beszélek veled többet.
- Hol itt a vesztenivaló? – tárta szét a karjait.
- Rémes vagy – forgattam a szemem. – Tényleg, mi lenne, ha megbeszélném a lányokkal ezt a Jennifer-dolgot? Együtt biztosan…
- El ne merd árulni nekik! Én se mondtam el a haverjaimnak a te Kristófodat.
- Jó, oké, nem mondom el, csak ülj vissza – vágtam rá gyorsan, mert Ede idő közben felpattant a székéről és már attól féltem, rám borítja az asztalt.
- Kösz – bólintott és szépen vissza is ült a helyére, de fizikapélda után sóhajtva csak egy nagy J betűt írt.
- Ede, te egy reménytelen eset vagy – csóváltam a fejem a füzetére mutatva.
- Lehet, de te is – mosolygott. – A J ez esetben a joule, vagyis a munka, a hőmennyiség és az energia fizikai mértékegysége. Fizikából pont most tanuljátok.
- Szia – köszönt egyszerre Kamilla, Anita és Zsani, akik mind a Kamillával közös padunk körül gyülekeztek.
- Hogy telt a hétvége? – kérdezte Kamilla.
- Jól… fogjuk rá – vontam vállat.
- Fogjuk rá? – kacagott Anita. – Nem akarlak megsérteni, de úgy nézel ki, hogy még hasonlatot sem találok rá.
- Ez most jó vagy rossz?
- Fele-fele. Mert tudod itt – mutatta a saját sötét fürtjein, hogy hol. – kócos, itt hátul göndör, itt pedig oldalt egyenes.
- Mi történt? - nevetett Zsani is.
- Semmi, csak kipróbáltam azt a naplóizét, amit Kamilla mondott.
- És? – csillant fel Kamilla szeme.
- Mit és?
- Milyen volt?
- Jesszus, Kamilla, nem a szafari parkban voltam, csak elkezdtem naplót vezetni, nem nagy ügy.
- Idővel majd meglátod, hogy segíteni fog.
Hát, nem is tudom. Ha túl sok időt töltök a hangrögzítőm társaságával, a végén olyan leszek, mint Mark a Lúzer Rádió, Budapestből. Az a srác pedig egy kicsit lökött, de mindegy, a könyv jó és ez a lényeg.
Kamilla, akinek eddig az egekig ért a szája, most elnézett mellettem és egy kicsit elkomorodott. Megérkezett ugyanis Zoli, Kristóf ( <3 ) és Daniella, akik általában együtt jönnek, mert ugyanazon a városrészen laknak. És bár Kamilla és Zoli már majd’ egy hete együtt járnak, méghozzá Daniella segítségével, azért még a hatosunk szemében, főleg Kamilláéban, Daniella még mindig egy undok műszempilla (és ezzel utalok a szőkeség túlzott sminkhasználati szokásaira), pedig már leszállt Zoliról és Dávidot üldözi. Illetve nem, már őt sem, mert kb. 3 napja már „beérte” és most ők is együtt vannak. Szóval se Daniellát, se Dávidot nem utáljuk már közös erővel, de nem is vagyunk a legjobb barátok, ha szabad ezt mindenki nevében mondanom – mert Kamilla elég jóban van azért még Dáviddal és Anita is szeretne minél közelebb kerülni hozzá (értitek, úgy) valamint Zoli és Daniella is jól kijönnek.
Daniella levált a fiúkról és a Panna-Réka pad felé indult, Zoli és Kristóf pedig felénk indultak.
- Helló – köszönt csak úgy általánosságban mindenkinek Zoli, felült Kamilla padjára és megfogta a kezét.
- Szia! Szia! Szia! Szia! Szia! – Kristóf haverjával ellentétben mindenkit külön megtisztelt a figyelmével, valakit még kétszer is. Remélem, én vagyok az ;) .
- Szia neked is, Kristóf. Mikor lett kettős látásod?
- Tessék, Szöszi? – nézett rám csillogó, sötét szemekkel.
Bemutatom Kovács Kristóf haverunkat, akiről néha az a benyomásunk, hogy nem is ebben a világban él. A sötét szeme és az arca olyan kisfiús, sehol egy pattanás vagy egy szeplő, sötét haja van, és elmaradhatatlan tartozéka egy szürke kötött sapka. Magas, vékony deszkázik és ugyan kicsit kelekótya, de jószívű, segítőkész, mulatságos és aranyos.
- Ne hívj Szöszinek! – próbáltam mérges lenni rá, de nem igazán sikerült.
- Sissi, Szöszi. Hasonlít – hajtotta oldalra a fejét. - Amúgy klassz a hajad.
- Jaj, ne kezdd már te is! Pedig én próbálkoztam!
- Hé, nekem tényleg tetszik! Pont így nézett ki annak a zombinak is a frizurája, akit egyszer a Horror Cirkuszban láttam.
- Ejha, Kristóf. Ezt a bókot – hökkent meg Zsani.
- Miért, nem tök állat? – mondta Kristóf és óvatosan megérintett egy tincset, mint aki fél, hogy leszedi a képzeletbeli hajlakkot.
- Mellesleg ötször köszöntél és csak négyen vagyunk – kanyarodott vissza az eredeti témához Anita.
- Gergő nem számít? – vigyorgott.
Abban a pillanatban Gergő ugrotta át tigrisbukfenccel a mögöttünk lévő padot és egy hangos wááááá-t hallatva a helyemen ülő Zsani elé érkezett, aki halkan sikkantott egyet.
- Gondoltam szólok – vonogatta a vállát Kristóf é megigazította a sapkáját.
- Helló, csajok – búgta Gergő Zsani mellett guggolva. – Mi az ábra?
- A frászt hoztad ránk – állapította meg Zsani, de Gergő csak álmodozva pislogott fel rá, majd néhány ugrással, ami ezúttal egy kenguruhoz hasonlított, kipattogott a folyosóra.
- Nahát, Zsani, nem is mondtad – karolta át Anita Zsanit, aki vetett még egy utolsó pillantást arra a helyre, ahol Gergő eltűnt.
- Micsodát?
- Hát ezt! – csatlakozott Kamilla is.
- Na, nem! Nem, nem, nem, nem, nem – esett le hirtelen Zsaninak is a dolog. – Értem, mire gondoltok, de akkor sem. Ez nem az, aminek látszik. Vagy aminek nem látszik. Egyébként is, le kéne mennünk a tesiteremhez, hogy legyen még időnk átöltözni.
Azzal már ott sem volt.
Mi is szedelőzködni kezdtünk, és megpróbáltuk beérni Zsanit, aki utálja a tesit, de most úgy sietett, mintha kergetnék. Vagy mi kergettük?
- Hogy telt a hétvége? – kérdezte Kamilla.
- Jól… fogjuk rá – vontam vállat.
- Fogjuk rá? – kacagott Anita. – Nem akarlak megsérteni, de úgy nézel ki, hogy még hasonlatot sem találok rá.
- Ez most jó vagy rossz?
- Fele-fele. Mert tudod itt – mutatta a saját sötét fürtjein, hogy hol. – kócos, itt hátul göndör, itt pedig oldalt egyenes.
- Mi történt? - nevetett Zsani is.
- Semmi, csak kipróbáltam azt a naplóizét, amit Kamilla mondott.
- És? – csillant fel Kamilla szeme.
- Mit és?
- Milyen volt?
- Jesszus, Kamilla, nem a szafari parkban voltam, csak elkezdtem naplót vezetni, nem nagy ügy.
- Idővel majd meglátod, hogy segíteni fog.
Hát, nem is tudom. Ha túl sok időt töltök a hangrögzítőm társaságával, a végén olyan leszek, mint Mark a Lúzer Rádió, Budapestből. Az a srác pedig egy kicsit lökött, de mindegy, a könyv jó és ez a lényeg.
Kamilla, akinek eddig az egekig ért a szája, most elnézett mellettem és egy kicsit elkomorodott. Megérkezett ugyanis Zoli, Kristóf ( <3 ) és Daniella, akik általában együtt jönnek, mert ugyanazon a városrészen laknak. És bár Kamilla és Zoli már majd’ egy hete együtt járnak, méghozzá Daniella segítségével, azért még a hatosunk szemében, főleg Kamilláéban, Daniella még mindig egy undok műszempilla (és ezzel utalok a szőkeség túlzott sminkhasználati szokásaira), pedig már leszállt Zoliról és Dávidot üldözi. Illetve nem, már őt sem, mert kb. 3 napja már „beérte” és most ők is együtt vannak. Szóval se Daniellát, se Dávidot nem utáljuk már közös erővel, de nem is vagyunk a legjobb barátok, ha szabad ezt mindenki nevében mondanom – mert Kamilla elég jóban van azért még Dáviddal és Anita is szeretne minél közelebb kerülni hozzá (értitek, úgy) valamint Zoli és Daniella is jól kijönnek.
Daniella levált a fiúkról és a Panna-Réka pad felé indult, Zoli és Kristóf pedig felénk indultak.
- Helló – köszönt csak úgy általánosságban mindenkinek Zoli, felült Kamilla padjára és megfogta a kezét.
- Szia! Szia! Szia! Szia! Szia! – Kristóf haverjával ellentétben mindenkit külön megtisztelt a figyelmével, valakit még kétszer is. Remélem, én vagyok az ;) .
- Szia neked is, Kristóf. Mikor lett kettős látásod?
- Tessék, Szöszi? – nézett rám csillogó, sötét szemekkel.
Bemutatom Kovács Kristóf haverunkat, akiről néha az a benyomásunk, hogy nem is ebben a világban él. A sötét szeme és az arca olyan kisfiús, sehol egy pattanás vagy egy szeplő, sötét haja van, és elmaradhatatlan tartozéka egy szürke kötött sapka. Magas, vékony deszkázik és ugyan kicsit kelekótya, de jószívű, segítőkész, mulatságos és aranyos.
- Ne hívj Szöszinek! – próbáltam mérges lenni rá, de nem igazán sikerült.
- Sissi, Szöszi. Hasonlít – hajtotta oldalra a fejét. - Amúgy klassz a hajad.
- Jaj, ne kezdd már te is! Pedig én próbálkoztam!
- Hé, nekem tényleg tetszik! Pont így nézett ki annak a zombinak is a frizurája, akit egyszer a Horror Cirkuszban láttam.
- Ejha, Kristóf. Ezt a bókot – hökkent meg Zsani.
- Miért, nem tök állat? – mondta Kristóf és óvatosan megérintett egy tincset, mint aki fél, hogy leszedi a képzeletbeli hajlakkot.
- Mellesleg ötször köszöntél és csak négyen vagyunk – kanyarodott vissza az eredeti témához Anita.
- Gergő nem számít? – vigyorgott.
Abban a pillanatban Gergő ugrotta át tigrisbukfenccel a mögöttünk lévő padot és egy hangos wááááá-t hallatva a helyemen ülő Zsani elé érkezett, aki halkan sikkantott egyet.
- Gondoltam szólok – vonogatta a vállát Kristóf é megigazította a sapkáját.
- Helló, csajok – búgta Gergő Zsani mellett guggolva. – Mi az ábra?
- A frászt hoztad ránk – állapította meg Zsani, de Gergő csak álmodozva pislogott fel rá, majd néhány ugrással, ami ezúttal egy kenguruhoz hasonlított, kipattogott a folyosóra.
- Nahát, Zsani, nem is mondtad – karolta át Anita Zsanit, aki vetett még egy utolsó pillantást arra a helyre, ahol Gergő eltűnt.
- Micsodát?
- Hát ezt! – csatlakozott Kamilla is.
- Na, nem! Nem, nem, nem, nem, nem – esett le hirtelen Zsaninak is a dolog. – Értem, mire gondoltok, de akkor sem. Ez nem az, aminek látszik. Vagy aminek nem látszik. Egyébként is, le kéne mennünk a tesiteremhez, hogy legyen még időnk átöltözni.
Azzal már ott sem volt.
Mi is szedelőzködni kezdtünk, és megpróbáltuk beérni Zsanit, aki utálja a tesit, de most úgy sietett, mintha kergetnék. Vagy mi kergettük?
- Egy kis figyelmet kérek! Hahó, mondom egy kis figyelmet… 7/B, kihúzzátok a gyufát! Na végre, köszönöm. Sorakozó! Kovács, megtenné, hogy leveszi azt a sapkát? Lekötelez. Kis Zoltán, ha volna szíves elszakadni Buzás kisasszonytól… Gergő fiam, azonnal szállj le a kosárpalánkról, hogy az ördögbe kerültél fel oda? Zsanett, maga meg nem bámulja már úgy, mintha az élete múlna rajta. Mitől lett ilyen vörös, talán láza van? Nem? Akkor álljon gyorsan a sorba. Szabó, megkérdezhetem, hogy mégis mivel érdemeltem ki, hogy zsebtükröt hoz az órámra? Hogy nem volt ideje megcsinálni a sminkjét? Higgyen nekem, nem kell már oda több, inkább a haját fogja lófarokba, kiengedett hajjal nem tesizhet… Rafael, az isten szerelmére, találja már meg azt a sort, habár elég hevenyészett és magam se igazán látom, de akkor se ténferegjen itt, mint kosárlabda a kézi-meccsen…! Egy kicsit gyorsabban is lehetne, ha gondolja… Remek, osztály vigyázz!
Miután Bokros tanárnő (testnevelés tanár és a suli kézilabda csapatának az edzője) végzett az osztály tesicuccban feszítő tagjainak fegyelmezésével, kezdődhetett az óra. Illetve mégsem, mert ekkor beözönlöttek a tornaterembe a bátyámék osztálya is, a 8/A-sok, akikkel mindig együtt van óránk. A különös csak az volt, hogy mögöttük érkeztek még Dávid és Zsolti (8/b) a hangosításhoz szükséges kellékekkel, valamint Juhász Jennifer és egy ismeretlen srác teljes balett-felszerelésben. Lopva Ede felé pillantottam, aki szomorúan bámulta Jennifer jóképű partnerét. És kb. ekkor fel is bomlott a tornasor, mert Daniella kirántotta a hajából a hajgumit és ringó alsótesttel Dávid felé indult, Zsolti és Jennifer felváltva magyarázott valamit Bokrosnak, aki csak a homlokát ráncolta, Kamilla, Zoli és Peti a 8/A-s Renivel, a kézisek csapatkapitányával beszéltek meg valamit, Réka és Panna vihogva csiviteltek valamit a balettos csávóról, aki csak zavartan forgolódott körbe, Zsani és Anita kiültek a lelátóra, Gergő pedig egy nagy ugrással megint a palánkon termett és hintázni kezdett. Én meg kihasználva a kavarodást átsomfordáltam a nyolcadikosok térfelére, Ede mellé.
- Gondolod, járnak? – intettem a feketeruhás fiú, majd Jennifer felé.
- Ki tudja.
- Egyébként mi folyik itt?
- Diótörő. A balett-csoport a sulikarácsonyon akar fellépni, ezért Jen összehozott egy próbát, hogy teszteljék a hangosítást, meg valami ilyesmi. Ez most így lesz egészen a téli szünetig. Minden hétfőn próbálnak.
- Aha, értem.
Bokros is ekkor érthette meg, mert egy hangos kiáltással szabadfoglalkozást hirdetett, de mikor megpillantotta Gergőt, aki az örömhírre még nagyobb lendülettel hajtotta magát, módosította a kijelentését arra, hogy mindenki a lelátón ül és csendben beszélget.
- Az a srác nem normális – hunyorgott a bátyám Gergő felé. – Meg az se – mutatott aztán Kristófra, aki három sorral feljebbről egy előreszaltóval a magasba emelkedett, hogy aztán pontosan Zsani és Anita mellet érjen földet.
- Hú – tátottam el a számat. Aztán mikor észrevettem a bátyám megrökönyödött arckifejezését a feltörni készülő nevetést legyűrve hozzátettem: - Mármint Kristóf? Nem, ő teljesen normális. Csak… későn érő típus.
- Aha, nagyon későn – fintorgott, majd közelebb hajolva folytatta. – Attól még, hogy bejön neked, még nem kell védeni.
- Ne kezdd el játszani a nagy, erős bátyót, aki elriasztja a húga közeléből a csúnya nemnormális pasikat. Különben is, én nem védem, dehogy! Csak azt mondtam, hogy hű – védekeztem.
- Annyit se mondj! Ez a srác majdnem ráesett a barátnőidre, szóval nincs benni semmi felelősségérzet. Sohase mondtad, hogy ez a Kristóf ennyire izgága.
Szerencsére felcsendült a zene és Ede figyelme ezzel máris Jenniferre terelődött. De még alig kezdődött el a tánc, mikor Jennifer szinte azonnal leállt és intett Dávidnak is, aki rögtön lekeverte a zenét. Most már mi is hallhattuk, mi zavarta meg a balerinát: Reni, Zoli és Peti kapura lődöztek, Kamilla pedig fürgén védett. Talán ők voltak az egyedüliek, akiknek nem tűnt fel a hirtelen támadt csend vagy egyszerűen csak nem érdekelte őket, hogy elhalt a zene.
Miután Bokros tanárnő (testnevelés tanár és a suli kézilabda csapatának az edzője) végzett az osztály tesicuccban feszítő tagjainak fegyelmezésével, kezdődhetett az óra. Illetve mégsem, mert ekkor beözönlöttek a tornaterembe a bátyámék osztálya is, a 8/A-sok, akikkel mindig együtt van óránk. A különös csak az volt, hogy mögöttük érkeztek még Dávid és Zsolti (8/b) a hangosításhoz szükséges kellékekkel, valamint Juhász Jennifer és egy ismeretlen srác teljes balett-felszerelésben. Lopva Ede felé pillantottam, aki szomorúan bámulta Jennifer jóképű partnerét. És kb. ekkor fel is bomlott a tornasor, mert Daniella kirántotta a hajából a hajgumit és ringó alsótesttel Dávid felé indult, Zsolti és Jennifer felváltva magyarázott valamit Bokrosnak, aki csak a homlokát ráncolta, Kamilla, Zoli és Peti a 8/A-s Renivel, a kézisek csapatkapitányával beszéltek meg valamit, Réka és Panna vihogva csiviteltek valamit a balettos csávóról, aki csak zavartan forgolódott körbe, Zsani és Anita kiültek a lelátóra, Gergő pedig egy nagy ugrással megint a palánkon termett és hintázni kezdett. Én meg kihasználva a kavarodást átsomfordáltam a nyolcadikosok térfelére, Ede mellé.
- Gondolod, járnak? – intettem a feketeruhás fiú, majd Jennifer felé.
- Ki tudja.
- Egyébként mi folyik itt?
- Diótörő. A balett-csoport a sulikarácsonyon akar fellépni, ezért Jen összehozott egy próbát, hogy teszteljék a hangosítást, meg valami ilyesmi. Ez most így lesz egészen a téli szünetig. Minden hétfőn próbálnak.
- Aha, értem.
Bokros is ekkor érthette meg, mert egy hangos kiáltással szabadfoglalkozást hirdetett, de mikor megpillantotta Gergőt, aki az örömhírre még nagyobb lendülettel hajtotta magát, módosította a kijelentését arra, hogy mindenki a lelátón ül és csendben beszélget.
- Az a srác nem normális – hunyorgott a bátyám Gergő felé. – Meg az se – mutatott aztán Kristófra, aki három sorral feljebbről egy előreszaltóval a magasba emelkedett, hogy aztán pontosan Zsani és Anita mellet érjen földet.
- Hú – tátottam el a számat. Aztán mikor észrevettem a bátyám megrökönyödött arckifejezését a feltörni készülő nevetést legyűrve hozzátettem: - Mármint Kristóf? Nem, ő teljesen normális. Csak… későn érő típus.
- Aha, nagyon későn – fintorgott, majd közelebb hajolva folytatta. – Attól még, hogy bejön neked, még nem kell védeni.
- Ne kezdd el játszani a nagy, erős bátyót, aki elriasztja a húga közeléből a csúnya nemnormális pasikat. Különben is, én nem védem, dehogy! Csak azt mondtam, hogy hű – védekeztem.
- Annyit se mondj! Ez a srác majdnem ráesett a barátnőidre, szóval nincs benni semmi felelősségérzet. Sohase mondtad, hogy ez a Kristóf ennyire izgága.
Szerencsére felcsendült a zene és Ede figyelme ezzel máris Jenniferre terelődött. De még alig kezdődött el a tánc, mikor Jennifer szinte azonnal leállt és intett Dávidnak is, aki rögtön lekeverte a zenét. Most már mi is hallhattuk, mi zavarta meg a balerinát: Reni, Zoli és Peti kapura lődöztek, Kamilla pedig fürgén védett. Talán ők voltak az egyedüliek, akiknek nem tűnt fel a hirtelen támadt csend vagy egyszerűen csak nem érdekelte őket, hogy elhalt a zene.
- Reni, abbahagynátok? A pattogás zavarja a próbát, mert nem tudjuk tartani a ritmust.
Reni figyelmesen hallgatta, de mikor a balerina a mondandója végéhez ért, zavartalanul ellőtte a kezében lévő labdát. Kamilla nem volt felkészülve, de még így is ügyesen hárított.
- Két hangszóróval próbáltok, miért zavar a pattogás? És ha jól tudom, elég régóta balettozol már ahhoz, hogy ne zavarjanak tánc közben az egyéb hangok. Lefogadom, hogy mikor a közönség tapsol és ujjong, nem esel ki abból a bizonyos ritmusból – mondta Reni újból Jennifer felé fordulva.
- És te, te mondjuk nem tudnál nélkülözni egy fél órát az életedből, amit nem a labdáddal töltesz?
- Hamarosan itt a Téli Bajnokság, muszáj edzenünk. Az Őszit így is ki kellett hagynunk.
Ősz közepe táján ugyanis szüneteltették a kézilabda-edzéseket, azt hiszem azért, mert Bokrosnak eltört a karja, és edző nélkül meg ugye nem lehet edzéseket tartani (a tesiórákat bezzeg végigcsináltatták velünk egytől egyig a helyettesítő tanárok). Illetve lehet, de az iskola nem engedélyezte, hogy a csapat tagjai felügyelet nélkül dobálózzanak a tornateremben. De Bokros néhány nappal ezelőtt felgyógyult és a suli csapata most mindent belead, hogy sikeresen szerepelhessenek a Téli Bajnokságon, amit a város három iskolája erejének összemérésére rendeznek meg évről évre (minden évszakban egy bajnokság van; az Őszi novemberben, a Téli december közepén, a Tavaszi áprilisban, a Nyári pedig az iskola utolsó hetében). Reni a csapatkapitány, és bár alapvetően kedves lány, ez a jó 3-4 hét kimaradás utáni visszaállás eléggé lefárasztja.
- Menjetek a sportcsarnokba délután edzeni! – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Jennifer.
- Megyünk is – vette fel Reni Jennifer testtartását, majd kérdőn Bokrosra nézett azt várva, hogy tanárként ő döntse el a vitát.
Bokros felváltva kapkodta a fejét a két lány között, látszott rajta, hogy szíve szerint hagyná a csapatát gyakorolni, de végül mégiscsak a próbának engedett szabad teret.
Ede arcán olyan széles győzedelmes vigyor terült szét, mintha csak ő nyerte meg volna az iménti szócsatát.
- Mit mosolyogsz? – néztem rá értetlenül.
- Ez így volt helyes. Jen kapta meg előzőleg az engedélyt.
- Attól még, hogy tetszik, nem kell védeni – utánoztam, mire csak a szemét forgatta. – Amúgy meg tudja, hogy becézed?
- Fogd már be, hugi – vigyorgott és elbűvölve figyelte tovább Jennifert, aki közben újra táncra perdült.
Otthagytam a bátyám és felültem Kristóf mellé a lelátóra.
- Jennifer okos lány – állapította meg a srác. – De néha nem értem, mit miért tesz.
- Tudod, Kristóf, én ezen nem vagyok meglepve – támaszkodott a könyökére Anita. – De ezúttal kivételesen igazad van. Hiába értelmes csaj, most csak menőzik. Mennyi is van meg a táncból? Tíz ütem? Emiatt nem kell azonnal teljes felszerelésben és hangosítással próbálni.
Kristóf csendben emésztette a hallottakat.
- Nem szeretem a balettot – jelentette ki végül és a szemébe húzva a sapkáját a vállamnak támasztva a fejét aludni készült.
Amikor lehunyta a szemét, szélesen összevigyorogtunk Zsanival és Anitával.
Végül már csak a tanulószoba – ahova én is és Ede is be vagyunk íratva - van hátra a mai napból, ahol igazából semmi sem történt, csak meg akarom mutatni, milyen fiú is ez a Kristóf.
Először is szokásához híven egy órát késett tanszobáról.
- Deszkázni voltam Kamillával és Zolival – közölte Kristóf a felügyelőtanárral (Várkony Éva, angol tanár, akit az egész iskola gyűlöl), aki villámló tekintettel követelte a késés okát.
- Ezt beírom, Kovács – füstölgött. – Üljön a helyére!
Mivel tanszobán úgy ülhetünk, ahogy szeretnénk, ezért Kristóf a leghátsó padot célozta meg (amihez más órákon egyébként semmi köze, mert a tanárok jobb szeretik, ha szem előtt van), ahol én is ültem.
Az enyémmel párhuzamos padból Ede pisszegett, mikor ő is észrevette, hogy Kristóf a mellettem lévő helyre igyekszik.
- Hé, Sissi!
- Mi baj? – szakítottam el egy pillanatra Kristóf közeledő alakjáról a tekintetem.
- Ne engedd, hogy melléd üljön! – utasított.
Szemforgatva átcsúsztam a padom másik oldalára, hogy az épp megérkező Kristóf közém és Ede közé kerüljön, és így ne kelljen látnom Ede megvető arckifejezését, amivel hosszasan fürkészi a deszkást.
- Szia! Milyen volt a pálya? – érdeklődtem a sráctól, aki már begurította a deszkáját a pad alá és most a leckefüzetét kereste a táskájában. Felemelte a fejét és szépen ívelt szemöldöke alól csillogó szemeket meresztve válaszolt:
- Nyirkos. Estünk is egy csomót – ekkor felhúzta egy kicsit a sapkáját, felfedve egy frissen szerzett horzsolást a homlokán. – De amúgy jó volt, csak Zoli és Kamilla aztán indult a csarnokba, nekem meg épen nem volt semmi dolgom, gondoltam, be is jöhetnék.
Egy erős mozdulattal végre sikerült előrántania a leckefüzetét a kilószámra halmozódott kólásüvegek és csokipapír alól. Azért itt leesett az állam azt a mennyiséget látva, ami bizonyára Kristófnak is feltűnt, mert zavartan köhintett egyet és azt mondta, hogy majd hazafelé kidobálja őket egy szelektív hulladékgyűjtőbe. Aztán kinyitotta a füzetét, de egy pillanattal később – látva azt a hosszadalmas listát, ami a mai házi feladatokat taglalta - már vissza is csukta és a padra hajtotta a fejét.
- Kovács, maga már mindennel kész van? – csattant szinte azonnal Várkony hangja.
- Nem, tanárnő – emelkedett fel Kristóf.
- Vegye le azt a sapkát, ha épületben tartózkodik! És lásson végre neki a munkájának! Van elég.
- De tanárnő, maga engedélyezte a csendes pihenőt és a szabadfoglalkozást 3 és 4 óra között – védekezett a srác.
- Igen, abban az esetben, ha mindennel végzett. Mit gondolt maga, hogy így meg ez itt? Késik egy órát és miután kegyeskedik befáradni a tanulószobára, amire a szülei íratták be, más dolga sincs, mint melegítenie a széket? Kezdje el a háziját, Kovács, de rögtön! És tessék: büntetőfeladat. Ötvenszer! – csapott le még befejezésképp egy lapot Kristóf elé, rajta egy hosszú mondattal.
Megvártam, míg a tanerő visszarobog a tanári asztalhoz, és akkor megint Kristófhoz fordultam.
- Mit kell leírnod?
- Nem mondom meg! – jelentette ki, miközben újabb küzdelmek árán sikerült kiszabadítania még néhány tankönyvet.
- Miért?
- Mert tudom, hogy helyettem akarod megírni.
- Igen, mert szeretnék segíteni.
- Nem hagyom. Még a saját háziddal sem végeztél – mutatott az előttem heverő matekfüzetre, amiben valóba még csak félig voltak készen a feladatok.- Dehogynem – csaptam össze a füzetet. – Add ide a lapot!
- Nem. Nekem adták.
- Kérem szépen.
- Sissi! – hangzott Ede padja felől. – Nem a te dolgod.
- Ne hallgatózz!
- De igaza van, tényleg nem a tiéd – csatlakozott Kristóf is. Igazuk van, mindkettőjüknek, de én akkor is segíteni akartam Kristófnak, mert… nem is igazán tudom, miért. Mert tetszik. Mert szeretem. És mert utálom Várkonyt.
- Ne már! Ennyire meg akarod írni? – kérdeztem Kristóftól figyelmen kívül hagyva Edét.
- Tudod mit? Igen! Én fogom megírni, mert ha nem én írnám meg, akkor te írnád meg és azt nem akarom.
- Miért? – mosolyodtam el.
- Csak mert… - kezdte, de itt elakadt. Talán még el is pirult, de lehet, hogy azt csak képzeltem vagy a tanteremben, ahol már megy a fűtés, rámelegedett a sapija. – nem kell helyettem dolgoznod.
Ugye, szerintetek is aranyos?
- Jó, oké, hagyom, hogy te írd meg – adtam be a derekamat.
Néhány percig valóban sikerült a matekpéldákra koncentrálnom.
- Biztos ne segítsek? – pillantottam fel óvatosan, mikor már harmadszorra futottam neki egy olyanfajta egyenletnek, amit soha sem értettem, és amiért Kristóf még szeptemberben ki is csúfolt. Mindegy, elfelejtettem.
- Sissi! – sóhajtotta.
- De tényleg, én szeretnék segíteni. Ezt a példát úgysem tudom megoldani, úgyhogy had segítsek.
- Melyiket?
- Ne ezzel törődj, majd Edével otthon megoldom.
- Sissi, komolyan nincs jobb dolgod?
- Nincs. Unatkozom.
- Tessék, aludj – nyújtotta felém a sapkáját Kristóf. – Párna.
- Nem, kösz – ráztam a fejem.
- Te tudod, Szöszi – húzta a fejébe a sapit, mire Éva néni rögtön keresztülharsogta a termet:
- Kovács! SAPKA!
- Anyukád! – kapta most le, de a tanárnő ekkora már ismét ott tornyosult az asztalunk fölött.
- Meddig jutott, Kovács?
- Még csak az elején járok, tanárnő – hajolt a könyve fölé Kristóf töprengést tettetve.
- Ajánlom, igyekezzen. Ha 4 óráig nem mutat be mindent, itt marad tanszoba után is, amíg nem végez – vigyorodott el gonoszul Várkony. – Én ráérek.
Amikor megint kettesben maradtunk (ezt nagyon jó kimondani, még akkor is, ha valójában nem takar semmilyen romantikusnak nevezhető mozzanatot), újból megkérdeztem abban a biztos tudatban, hogy én győztem:
- Szóval, mit kell leírnod?
- Ígérem, többet nem kések el semmiféle iskolai foglalkozásról vagy programról, és megbecsülöm a tanárokat, pedagógusokat, akik a szabadidejüket feláldozva vállalták, hogy felügyelik a diákok, köztük az én munkámat és fejlődésemet is – hadarta Kristóf, majd felém tolta a lapot a teljes mondattal. – Köszönöm.
- Semmiség – legyintettem. - Sissi
- Deszkázni voltam Kamillával és Zolival – közölte Kristóf a felügyelőtanárral (Várkony Éva, angol tanár, akit az egész iskola gyűlöl), aki villámló tekintettel követelte a késés okát.
- Ezt beírom, Kovács – füstölgött. – Üljön a helyére!
Mivel tanszobán úgy ülhetünk, ahogy szeretnénk, ezért Kristóf a leghátsó padot célozta meg (amihez más órákon egyébként semmi köze, mert a tanárok jobb szeretik, ha szem előtt van), ahol én is ültem.
Az enyémmel párhuzamos padból Ede pisszegett, mikor ő is észrevette, hogy Kristóf a mellettem lévő helyre igyekszik.
- Hé, Sissi!
- Mi baj? – szakítottam el egy pillanatra Kristóf közeledő alakjáról a tekintetem.
- Ne engedd, hogy melléd üljön! – utasított.
Szemforgatva átcsúsztam a padom másik oldalára, hogy az épp megérkező Kristóf közém és Ede közé kerüljön, és így ne kelljen látnom Ede megvető arckifejezését, amivel hosszasan fürkészi a deszkást.
- Szia! Milyen volt a pálya? – érdeklődtem a sráctól, aki már begurította a deszkáját a pad alá és most a leckefüzetét kereste a táskájában. Felemelte a fejét és szépen ívelt szemöldöke alól csillogó szemeket meresztve válaszolt:
- Nyirkos. Estünk is egy csomót – ekkor felhúzta egy kicsit a sapkáját, felfedve egy frissen szerzett horzsolást a homlokán. – De amúgy jó volt, csak Zoli és Kamilla aztán indult a csarnokba, nekem meg épen nem volt semmi dolgom, gondoltam, be is jöhetnék.
Egy erős mozdulattal végre sikerült előrántania a leckefüzetét a kilószámra halmozódott kólásüvegek és csokipapír alól. Azért itt leesett az állam azt a mennyiséget látva, ami bizonyára Kristófnak is feltűnt, mert zavartan köhintett egyet és azt mondta, hogy majd hazafelé kidobálja őket egy szelektív hulladékgyűjtőbe. Aztán kinyitotta a füzetét, de egy pillanattal később – látva azt a hosszadalmas listát, ami a mai házi feladatokat taglalta - már vissza is csukta és a padra hajtotta a fejét.
- Kovács, maga már mindennel kész van? – csattant szinte azonnal Várkony hangja.
- Nem, tanárnő – emelkedett fel Kristóf.
- Vegye le azt a sapkát, ha épületben tartózkodik! És lásson végre neki a munkájának! Van elég.
- De tanárnő, maga engedélyezte a csendes pihenőt és a szabadfoglalkozást 3 és 4 óra között – védekezett a srác.
- Igen, abban az esetben, ha mindennel végzett. Mit gondolt maga, hogy így meg ez itt? Késik egy órát és miután kegyeskedik befáradni a tanulószobára, amire a szülei íratták be, más dolga sincs, mint melegítenie a széket? Kezdje el a háziját, Kovács, de rögtön! És tessék: büntetőfeladat. Ötvenszer! – csapott le még befejezésképp egy lapot Kristóf elé, rajta egy hosszú mondattal.
Megvártam, míg a tanerő visszarobog a tanári asztalhoz, és akkor megint Kristófhoz fordultam.
- Mit kell leírnod?
- Nem mondom meg! – jelentette ki, miközben újabb küzdelmek árán sikerült kiszabadítania még néhány tankönyvet.
- Miért?
- Mert tudom, hogy helyettem akarod megírni.
- Igen, mert szeretnék segíteni.
- Nem hagyom. Még a saját háziddal sem végeztél – mutatott az előttem heverő matekfüzetre, amiben valóba még csak félig voltak készen a feladatok.- Dehogynem – csaptam össze a füzetet. – Add ide a lapot!
- Nem. Nekem adták.
- Kérem szépen.
- Sissi! – hangzott Ede padja felől. – Nem a te dolgod.
- Ne hallgatózz!
- De igaza van, tényleg nem a tiéd – csatlakozott Kristóf is. Igazuk van, mindkettőjüknek, de én akkor is segíteni akartam Kristófnak, mert… nem is igazán tudom, miért. Mert tetszik. Mert szeretem. És mert utálom Várkonyt.
- Ne már! Ennyire meg akarod írni? – kérdeztem Kristóftól figyelmen kívül hagyva Edét.
- Tudod mit? Igen! Én fogom megírni, mert ha nem én írnám meg, akkor te írnád meg és azt nem akarom.
- Miért? – mosolyodtam el.
- Csak mert… - kezdte, de itt elakadt. Talán még el is pirult, de lehet, hogy azt csak képzeltem vagy a tanteremben, ahol már megy a fűtés, rámelegedett a sapija. – nem kell helyettem dolgoznod.
Ugye, szerintetek is aranyos?
- Jó, oké, hagyom, hogy te írd meg – adtam be a derekamat.
Néhány percig valóban sikerült a matekpéldákra koncentrálnom.
- Biztos ne segítsek? – pillantottam fel óvatosan, mikor már harmadszorra futottam neki egy olyanfajta egyenletnek, amit soha sem értettem, és amiért Kristóf még szeptemberben ki is csúfolt. Mindegy, elfelejtettem.
- Sissi! – sóhajtotta.
- De tényleg, én szeretnék segíteni. Ezt a példát úgysem tudom megoldani, úgyhogy had segítsek.
- Melyiket?
- Ne ezzel törődj, majd Edével otthon megoldom.
- Sissi, komolyan nincs jobb dolgod?
- Nincs. Unatkozom.
- Tessék, aludj – nyújtotta felém a sapkáját Kristóf. – Párna.
- Nem, kösz – ráztam a fejem.
- Te tudod, Szöszi – húzta a fejébe a sapit, mire Éva néni rögtön keresztülharsogta a termet:
- Kovács! SAPKA!
- Anyukád! – kapta most le, de a tanárnő ekkora már ismét ott tornyosult az asztalunk fölött.
- Meddig jutott, Kovács?
- Még csak az elején járok, tanárnő – hajolt a könyve fölé Kristóf töprengést tettetve.
- Ajánlom, igyekezzen. Ha 4 óráig nem mutat be mindent, itt marad tanszoba után is, amíg nem végez – vigyorodott el gonoszul Várkony. – Én ráérek.
Amikor megint kettesben maradtunk (ezt nagyon jó kimondani, még akkor is, ha valójában nem takar semmilyen romantikusnak nevezhető mozzanatot), újból megkérdeztem abban a biztos tudatban, hogy én győztem:
- Szóval, mit kell leírnod?
- Ígérem, többet nem kések el semmiféle iskolai foglalkozásról vagy programról, és megbecsülöm a tanárokat, pedagógusokat, akik a szabadidejüket feláldozva vállalták, hogy felügyelik a diákok, köztük az én munkámat és fejlődésemet is – hadarta Kristóf, majd felém tolta a lapot a teljes mondattal. – Köszönöm.
- Semmiség – legyintettem. - Sissi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése