Igazából nincs saját kutyánk. Anya és apa már lassan 10 éve hajthatatlan ebben a kérdésben, mert mi is és ők is későn érünk haza, velünk is elég épp elég bajuk van, egy harmadik élőlény ide már nem fér be, stb.
A kutyasétáltatás, mint testmozgás, legutoljára hétéves koromban volt része az életemnek. Kerek három napig. Karácsonyra kaptam egy sétáló, beszélő, ugató, éneklő, világító, ülő, álló, sétáló… nem, ezt már mondtam. Szóval egy ilyen csodaizét. Amiről még azt is mondták, hogy pihe-puha meg ölelnivaló. Felmerül a kérdés: A gyártók ismerik a saját termékeiket? Mert ha igen, akkor ezek erős kivételt képeztek ez alól. Ugyanis ha azt akarják elérni, hogy a plüssjáték ennyi mindent tudjon, pár műanyag és fémcuccot nem ártana beszerelni. És ők beszerelték. Viszont ez így ütötte a pihe-puha jelzőt. Mindegy. A kiskutya tehát képes volt a robotsétára, viszont miután kivittem a kertbe, merthogy bent már eleget sétált, a hangszórókon keresztül (vaú! vaú!) a hó beszivárgott a kutyus robottüdejébe. Mikor bementem, a hó elolvadt és szegény kiskutyus az életjelekből ítélve megfulladt.
Szóval igen, lehetséges, hogy tényleg kéne valamit sportolnom…
A suliban semmi érdemleges nem történt. Abszolút semmi. A nagy büdös semmi. Semmilyen semmi. Törin az egész osztály aludt, angolon dolgozatot írtunk. Tesiórán a 7/A-val voltunk együtt, amire bejöttek a nyolcadikosok palotást próbálni, mert nem csak a farsangon, hanem valamilyen városi rendezvényen is fellépnek, Reninek – bár ő is táncolt – kifogásai merültek fel a próba időpontja miatt, mert szerinte a 7. évfolyamban vannak a legtehetségesebb játékosai, akiknek edzésben kell maradniuk, nem vehetik el tőlük a testnevelés órát. Daniella párja (ő az egyetlen hetedikes, aki táncol), Dávid hiányzott, ami természetesen Anitának is feltűnt, aki meg mert volna esküdni rá, hogy reggel az aulában még látta Zsoltival és Ákossal, ezért azon kezdett aggódni, hogy talán Dávidot bezárták véletlenül a fiúöltözőbe, megkérdezte erről a fiúkat (Ákost, aki mivel hetedikes, a lelátón ücsörgött, és Zsoltit, aki lázadó módjára nem vett részt a táncban), akik nemes egyszerűséggel kiröhögték és közölték, hogy Dávid csak gimnáziumi nyílt napra ment. Nyelvtan, matek, majd kéziedzés Kamillának és Zolinak.
Ja, és természetesen egyetlen hír vagy gyanú sem merült fel a levéllel és annak küldőjével kapcsolatban. Kivéve, ha azt jelnek tekintjük, hogy Kristóf immár második napja nem szól hozzám.
Iskola után Kamilla szobájában aztán összeültünk (Kamilla, Anita, én és Zsani a videókamerán keresztül), hogy átbeszéljük a dolgot.
- Na, van valami? – érdeklődött lelkesen Zsani.
- Hát… úgy tűnik, semmi – kezdte Kamilla.
- Az- helyeselt Anita.
- Néha már… de amúgy meg semmi.
- Leginkább, aha.
- Van gofri?
Ezt én kérdeztem. Mert a semmit teljesen fölösleges tárgyalni.
Ezután egy-egy gofri mellett (Zsani is szerzett magának egyet, még a kamerát is összekent vaníliával) kikértem a lányok tanácsát a sportágválasztással kapcsolatban.
- Mondanám, hogy gyere kézizni, de sajnos csak az év elején vannak válogatások, máshogy meg nem lehet bekerülni – biggyesztette le a száját Kamilla.
- A lovasoktató messze van tőletek – gondolkodott hangosan Zsani.
- Akkor nincs más hátra – csapott hirtelen a tenyerébe Anita. – Jössz velem zumbázni…! Ja, nem, az nem jó. Az egész csapat versenyre készül, az edzőnk külön kérte, hogy lehetőleg ne hozzunk újakat. Bocsi.
- Semmi baj.
Mit szólnál a röplabdához? – kérdezte váratlanul Kamilla, aki időközben lekászálódott az ágyáról, amin mind ücsörögtünk, és a szekrénye egyik fiókjában kotorászott. – Csak mert év elején bedobtak hozzánk egy prospektust egy idén ősszel induló ifjúsági röplabda sportegyesület megalakulását hirdetve. Engem ez nem érintett, mert kézilabdázom. de elraktam valahova a szórólapot, csak nem emlékszem, hova.
- Nem is tudom, Kamilla. Én még soha életemben nem röplabdáztam…
- Sissi, azt írták, az egész csak három hónapja indult. Kétlem, hogy a csapat annyira profi vagy annyira összeszokott közösséget alkotna, hogy te ne találnád meg köztük a helyed – mondta és kacsintott egyet. – Á, itt is van.
Kamilla persze egyből tudta, hogy nem a röplabdával van bajom az egész sportegyesületes históriában. Hanem, azzal, hogy mi van, ha nem fogadnak be a csapattársaim. De végül is… mi félnivalóm van? Nem bújhatok el az ismeretlenek elől csak azért, mert ismeretlenek. Miért ne próbálhatnám meg? A helyszín (sportcsarnok) nincs messze, az időpontok alatt (szerda, csütörtök, péntek, 15:00) nincs semmi dolgom, anyu és apu majd kikérnek a tanulószobáról.
Rövid idő alatt az egész szituációt másképp láttam. Optimistán. Amivel magamat is megleptem. - Sissi
Iskola után Kamilla szobájában aztán összeültünk (Kamilla, Anita, én és Zsani a videókamerán keresztül), hogy átbeszéljük a dolgot.
- Na, van valami? – érdeklődött lelkesen Zsani.
- Hát… úgy tűnik, semmi – kezdte Kamilla.
- Az- helyeselt Anita.
- Néha már… de amúgy meg semmi.
- Leginkább, aha.
- Van gofri?
Ezt én kérdeztem. Mert a semmit teljesen fölösleges tárgyalni.
Ezután egy-egy gofri mellett (Zsani is szerzett magának egyet, még a kamerát is összekent vaníliával) kikértem a lányok tanácsát a sportágválasztással kapcsolatban.
- Mondanám, hogy gyere kézizni, de sajnos csak az év elején vannak válogatások, máshogy meg nem lehet bekerülni – biggyesztette le a száját Kamilla.
- A lovasoktató messze van tőletek – gondolkodott hangosan Zsani.
- Akkor nincs más hátra – csapott hirtelen a tenyerébe Anita. – Jössz velem zumbázni…! Ja, nem, az nem jó. Az egész csapat versenyre készül, az edzőnk külön kérte, hogy lehetőleg ne hozzunk újakat. Bocsi.
- Semmi baj.
Mit szólnál a röplabdához? – kérdezte váratlanul Kamilla, aki időközben lekászálódott az ágyáról, amin mind ücsörögtünk, és a szekrénye egyik fiókjában kotorászott. – Csak mert év elején bedobtak hozzánk egy prospektust egy idén ősszel induló ifjúsági röplabda sportegyesület megalakulását hirdetve. Engem ez nem érintett, mert kézilabdázom. de elraktam valahova a szórólapot, csak nem emlékszem, hova.
- Nem is tudom, Kamilla. Én még soha életemben nem röplabdáztam…
- Sissi, azt írták, az egész csak három hónapja indult. Kétlem, hogy a csapat annyira profi vagy annyira összeszokott közösséget alkotna, hogy te ne találnád meg köztük a helyed – mondta és kacsintott egyet. – Á, itt is van.
Kamilla persze egyből tudta, hogy nem a röplabdával van bajom az egész sportegyesületes históriában. Hanem, azzal, hogy mi van, ha nem fogadnak be a csapattársaim. De végül is… mi félnivalóm van? Nem bújhatok el az ismeretlenek elől csak azért, mert ismeretlenek. Miért ne próbálhatnám meg? A helyszín (sportcsarnok) nincs messze, az időpontok alatt (szerda, csütörtök, péntek, 15:00) nincs semmi dolgom, anyu és apu majd kikérnek a tanulószobáról.
Rövid idő alatt az egész szituációt másképp láttam. Optimistán. Amivel magamat is megleptem. - Sissi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése