Hát… ma csütörtök volt. Illetve van. Nem, már elmúlt. Mindegy, ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a gondolataim per pillanat egy baromi nagy kaotikus, bábeli zűrzavart alkotnak. És még ragozhatnám. Már több mint 7 és fél órája a mai délutánon gondolkodok. Vagyis a tegnapin. Szóval…
Kezdjük a legelejéről.
Második óránk rajz volt, a saját termünkben. Egy női mellszobrot kellett lemásolnunk, amit a tanári asztalra állítottak (és amiről egyébként senki sem tudja, honnan van, az egetlen nyom, amin esetleg el lehetne indulni, hogy a szobor elviselhetetlen poshadt tengervíz szagot áraszt, mintha üledékes mészkőből – vagyis elhalt növényi és állati maradványokkal dúsított kőzetből - faragták volna ki sok-sok évszázaddal ezelőtt). A feladat természetesen nem volt ilyen „egyszerű” – nem mintha bárki is képes lenne közülünk lerajzolni egy emberi fejet, kivéve talán Zsanit, akiről lassan kiderül, hogy majdnem mindenben tehetséges, akármennyire is titkolja -, mert a rajzunkon a szobrot tetszőlegesen át kellett alakítani. Ez, meg hogy a rajztanárunk megengedte, hogy kiszellőztessük a termet, egy kicsit oldott a hangulaton, amit a szobor kiállítása alaposan megmérgezett. Így, hogy az oszlófélben lévő korosodó hölgy kaphatott békejeles fülbevalókat, bajuszt, vámpírfogat, koboldfület, vagy szemkontúrt, a feladatot máris mindenki könnyebbnek találta, leszámítva engem, aki csak annyira értek a rajzoláshoz, mint imádkozó sáska a hittanhoz. Körülöttem persze már nagyban folyt a munka. Zsani cowgirl-lé alakította az arcképet, Kamillabíróként ábrázolta az alanyt, amint sárgalapot mutat, Anita az elegáns konty helyett zöld göndör hajjal és zöld szemfestékkel egészítette ki a szobor eredetijét. Már az óra fele eltelt, de én még mindig tanácstalanul meredtem a saját rajzlapomra, amire ugyan Zsani titokban felvázolta a szoborasszony arcvonásait, de ami ettől függetlenül híven tükrözte a képzelőerőm mértékét. A semmit.
- Pszt! Szöszi! Figyelj! – hallottam meg a jól ismert hangot, de amint mosolyban úszó fejjel a hang forrása felé fordultam, homlokon talált egy összegyűrt papírgalacsin. Majd még egy:
Kezdjük a legelejéről.
Második óránk rajz volt, a saját termünkben. Egy női mellszobrot kellett lemásolnunk, amit a tanári asztalra állítottak (és amiről egyébként senki sem tudja, honnan van, az egetlen nyom, amin esetleg el lehetne indulni, hogy a szobor elviselhetetlen poshadt tengervíz szagot áraszt, mintha üledékes mészkőből – vagyis elhalt növényi és állati maradványokkal dúsított kőzetből - faragták volna ki sok-sok évszázaddal ezelőtt). A feladat természetesen nem volt ilyen „egyszerű” – nem mintha bárki is képes lenne közülünk lerajzolni egy emberi fejet, kivéve talán Zsanit, akiről lassan kiderül, hogy majdnem mindenben tehetséges, akármennyire is titkolja -, mert a rajzunkon a szobrot tetszőlegesen át kellett alakítani. Ez, meg hogy a rajztanárunk megengedte, hogy kiszellőztessük a termet, egy kicsit oldott a hangulaton, amit a szobor kiállítása alaposan megmérgezett. Így, hogy az oszlófélben lévő korosodó hölgy kaphatott békejeles fülbevalókat, bajuszt, vámpírfogat, koboldfület, vagy szemkontúrt, a feladatot máris mindenki könnyebbnek találta, leszámítva engem, aki csak annyira értek a rajzoláshoz, mint imádkozó sáska a hittanhoz. Körülöttem persze már nagyban folyt a munka. Zsani cowgirl-lé alakította az arcképet, Kamillabíróként ábrázolta az alanyt, amint sárgalapot mutat, Anita az elegáns konty helyett zöld göndör hajjal és zöld szemfestékkel egészítette ki a szobor eredetijét. Már az óra fele eltelt, de én még mindig tanácstalanul meredtem a saját rajzlapomra, amire ugyan Zsani titokban felvázolta a szoborasszony arcvonásait, de ami ettől függetlenül híven tükrözte a képzelőerőm mértékét. A semmit.
- Pszt! Szöszi! Figyelj! – hallottam meg a jól ismert hangot, de amint mosolyban úszó fejjel a hang forrása felé fordultam, homlokon talált egy összegyűrt papírgalacsin. Majd még egy:
Bocs.
Megráztam a fejem Kristóf felé, hogy semmi baj, aztán kisimítottam az elsőként landoló üzenetet:
Van ma délutánra programod ?
Igen, van. De épp, hogy veled lenne… egy pillanat!
Miért kérdezed? – írtam vissza.
Semmiség , csak úgy – érkezett a válasz. – Igen v. nem?
Ekkor telt be a pohár. Dühös lettem, de már így utólag nem is tudom, miért. Csak képtelen voltam elhinni, hogy Kristóf semmit sem tud a szerelmes levélről, meg a mai vakrandiról, és ha ez még nem volna elég, még így, személyesen sem hív el sehová… habár fogalmam sincs, honnan szedtem, hogy Kristóf fejében valaha is megfordult volna az ötlet, hogy én meg ő. Kristóf nem randizik. Mert nem passzol a személyiségéhez. Lehet, hogy megkérdezte, van-e ma délutánra programom, de ez még nem egy jel. Ez egy semmi. Kristóffal elsős korunk óta jóban vagyunk, annyi időt töltöttünk már együtt a sulin kívül, mintha már testvérek lennénk. Sőt, szerintem jóval több időt töltöttem vele életemben, mint Edével. Akárhogy is, ha ő küldte volna azt a levelet, a kapcsolatunk végre megváltozott volna! Csalódtam. Nem Kristófban, se senki másban, egyedül magamban, amiért addig áltattam magam az első perctől fogva, hogy nem hallgattam azokra, akik tiszta fejjel végig tudták gondolni a helyzetet anélkül, hogy a szemüket eltakarta volna a sűrű rózsaszín köd, amely látáskárosító tényezőt nekem volt szerencsém megtapasztalni. Kristóf? Amint szerelmes levelet ír? Ez egyszerűen elképzelhetetlen! Nem, Kristófban kb. annyi hajlam lehet a romantikára, mint egy háromujjú lajhárban a testmozgásra.
Úgyhogy hirtelen elhatározásból aláhúztam az Igen t és visszahajítottam a padjára. Illetve oda céloztam, de a válaszüzenetem fültövön találta a fiút. Nem törődtem vele. És igyekeztem azzal se foglalkozni, hogy az előtte heverő képen a szobor mása sokkal fiatalabb volt, kék szemű és hosszú
De nem rám. Hanem Daniellára.
Úgyhogy hirtelen elhatározásból aláhúztam az Igen t és visszahajítottam a padjára. Illetve oda céloztam, de a válaszüzenetem fültövön találta a fiút. Nem törődtem vele. És igyekeztem azzal se foglalkozni, hogy az előtte heverő képen a szobor mása sokkal fiatalabb volt, kék szemű és hosszú
De nem rám. Hanem Daniellára.
Miután így megbizonyosodtam afelől, hogy nem Kristóftól származik a levél, először is megszabadultam a szív medáltól, amit kedd délelőtt óta a nyakamban hordtam, de akkorra már rá sem tudtam nézni. Másodszor pedig elhatároztam, hogy semmilyen körülmény között sem megyek le aznap a deszkapályára. Még csak a közelébe se. Majd kerülőúton megyek haza.
Elhatározásom azonban nem volt hosszú életű, mert a történtek után nyomban furdalni kezdett a kíváncsiság: ha nem Kristóf az, aki találkozni akar velem, akkor mégis ki? Tehát mielőtt még letettem volna a világra szóló esküt minden létező Nutellára a deszkapálya elkerülésére vonatkozóan, módosítottam a döntésemet. Ugyanazon az úton megyek haza, mint szoktam, nem állok meg, csak menet közben észrevétlenül megfigyelem a pálya környékét. Ha látok valakit, akkor sem megyek oda, hanem úgy teszek, mint aki nem vett észre semmit. Max. elkerüljük egymást a rajongóval.
Elhatározásom azonban nem volt hosszú életű, mert a történtek után nyomban furdalni kezdett a kíváncsiság: ha nem Kristóf az, aki találkozni akar velem, akkor mégis ki? Tehát mielőtt még letettem volna a világra szóló esküt minden létező Nutellára a deszkapálya elkerülésére vonatkozóan, módosítottam a döntésemet. Ugyanazon az úton megyek haza, mint szoktam, nem állok meg, csak menet közben észrevétlenül megfigyelem a pálya környékét. Ha látok valakit, akkor sem megyek oda, hanem úgy teszek, mint aki nem vett észre semmit. Max. elkerüljük egymást a rajongóval.
Történelemre (negyedik óra) viszont úrra lett rajtam az a hülye hangulat, ami mindig hirtelen jön, amikor az embernek legszívesebben sírni lenne kedve, és amit nálam sokkalta okosabb emberek azzal magyaráznának, hogy szegény Sissinek felborult a hormonháztartása, de semmi vész, ez csak egy kamaszkori sajátosság, hamar túl lesz rajta. Hát, biztos van ebben valami, de nekem még most, péntek hajnalban is ugyanolyan rossz kedvem van, mint akkor, úgyhogy ez nem jött be.
- Mivel versenyzett a repülőgép a fennmaradásért? – jutott el a fülemig tompán, amint a töritanár (Terényi Bernadett) egy újabb villámkérdést tesz fel valakinek.
- A gravitációval.
A válasz természetesen Gergőtől jött, mire a tanárnő csak a fejét csóválta.
Egyébként a második ipari forradalomról volt szó és a repülőgép a léghajóval „versenyzett”. Végül a repülőgépek terjedtek el jobban a köznapi használatban – lásd XXI. század -, mert a léghajók utastere a ballonhoz képest rémesen kicsi volt és a ballon könnyen felgyulladhatott. Persze Gergőnek is tökéletesen igaza volt, még ha Terényi tanárnő nem is épp ezt a választ várta.
A hangulatom, a szellemi teljesítőképességem és mindenekelőtt a szemhéjam bezzeg erőtpróbáló csatát vívott a Föld gravitációs mezőjével, éreztem, ahogy a szemem időről időre lecsukódik, a szervezetem percenkénti szerotonin-termelése fokozatosan csökken és talán még az IQ szintem is hanyatlásnak indult, ami biztos jele volt annak, hogy ebbe a levél kontra Kristóf dologba bele fogok őrülni. Komolyan, miért pont velem történnek ilyenek? Mégis, ki a francnak juthatott eszébe, hogy épp nekem küldjön szerelmes levelet? És engem ez miért érdekel még azután is, hogy megtudtam, nem Kristóf fog iskola után a deszkapályán várni?
Az utolsó kérdésre mondjuk éppenséggel egyszerű a válasz; azért, mert tinilány vagyok, és ugyan melyik tizenéves lenne érdektelen, ha arról a szívről van szó, amit sikerült meghódítania? Nos, az én „hódításom” egy kicsit elütött a várttól…
- Mivel versenyzett a repülőgép a fennmaradásért? – jutott el a fülemig tompán, amint a töritanár (Terényi Bernadett) egy újabb villámkérdést tesz fel valakinek.
- A gravitációval.
A válasz természetesen Gergőtől jött, mire a tanárnő csak a fejét csóválta.
Egyébként a második ipari forradalomról volt szó és a repülőgép a léghajóval „versenyzett”. Végül a repülőgépek terjedtek el jobban a köznapi használatban – lásd XXI. század -, mert a léghajók utastere a ballonhoz képest rémesen kicsi volt és a ballon könnyen felgyulladhatott. Persze Gergőnek is tökéletesen igaza volt, még ha Terényi tanárnő nem is épp ezt a választ várta.
A hangulatom, a szellemi teljesítőképességem és mindenekelőtt a szemhéjam bezzeg erőtpróbáló csatát vívott a Föld gravitációs mezőjével, éreztem, ahogy a szemem időről időre lecsukódik, a szervezetem percenkénti szerotonin-termelése fokozatosan csökken és talán még az IQ szintem is hanyatlásnak indult, ami biztos jele volt annak, hogy ebbe a levél kontra Kristóf dologba bele fogok őrülni. Komolyan, miért pont velem történnek ilyenek? Mégis, ki a francnak juthatott eszébe, hogy épp nekem küldjön szerelmes levelet? És engem ez miért érdekel még azután is, hogy megtudtam, nem Kristóf fog iskola után a deszkapályán várni?
Az utolsó kérdésre mondjuk éppenséggel egyszerű a válasz; azért, mert tinilány vagyok, és ugyan melyik tizenéves lenne érdektelen, ha arról a szívről van szó, amit sikerült meghódítania? Nos, az én „hódításom” egy kicsit elütött a várttól…
Lehet, hogy nem kéne kiakadnom, attól, akit aztán a helyszínen találtam, mert szerencsére Zsani állítása nem vált be, senkit se láttam, akinek terrorista kinézete lett volna és nem is kábítottak el és tuszkoltak be egy sötétített ablaküvegű személyautóba. Csak magamra vagyok ismételten kibukva, amiért hagytam magam ilyen helyzetbe keveredni. De az is igaz, hogy igazán nem tudhattam, hogy az események kínos és megalázó fordulatot vesznek. Mindegy, az én időm, úgy vélem, drágább, mint hogy olyan állatokra pazaroljam, akik ebből csinálnak viccet.
Tanulószoba után (Éva néni valósággal tajtékzott, mert Kristóf megint nem volt sehol) hazafelé vettem az irányt. Jól lehűlt az utóbbi pár napban a levegő és az idő végre kezdett igazán téliesre fordulni. A felhőket néztem a fejem fölött, reménykedve, hogy ezek nem csak szimpla esőfelhők, hanem végre jön a hóesés. Igaz, talán még egy kicsit korai lenne, de mi az ország északabb részén élünk, így a december eleji hószállingózás nem is lenne annyira meglepő. A fejem fölött egy vadlúdcsapat húzott el, akik csak most kerekedtek fel a nagy útra dél felé. Igazuk is van, elvégre itt a globális felmelegedés, minek sietni. Persze erről is csak az emberek tehetnek.
Befordultam a sarkon, amin túl már a deszkapálya foglalt el majd egy fél háztömbnyi területet. És éppen mikor azon morfondíroztam, mennyire lenne környezetkímélő, ha 5 kukát szereznék be a szobámba és ettől kezdve szelektíven gyűjteném a szemetet, amikor megláttam őt, pedig eredetileg nem is akartam odanézni sem. Nem is tudom, melyik érzés ragadott el elsőként, amint figyeltem, ahogy az egyik korlátnak támaszkodik és a bal lábával előre-hátra tologatja a deszkáját. Talán az örömmel kevert döbbenet, vagy a szerelemmel vegyített harag, amit a rajzórán is éreztem, esetleg a csodálattal vegyes értetlenkedés. Amíg én a hibridérzelmeimet igyekeztem tisztázni, addig a lábaim teljesen önállóan lódultak meg gondolataim tárgya irányába. Mire feleszméltem, már Kristóf előtt álltam és kerestem a szót, amit terveim szerint majd kérdések árja követi. De aztán csak ennyi jött ki a torkomon:
- Miért?
- Mit miért? – kérdezett vissza mosolyogva, de a szeme komor maradt.
- Te… te voltál az, ugye? Te csempészted a padomba az üzenetet – mondtam, magam sem tudva, kérdezem-e vagy kijelentem.
- Igen.
Mivel az időjárás nem volt hajlandó közreműködni, ezért csak elképzeltem, ahogy eloszlanak a felhők és a napsugarak egyenesen Kristófra és rám sütnek. A fényt ugyan nem láthattam, de a meleget éreztem, ami elárasztott belülről, felszabadított és…
És Kristóf egy szempillantás alatt kirángatott az illúziómból, visszaterelve a valóságba, ahonnan nem tűntek el a felhők. Sőt, még inkább beborult.
- De nem én hívtalak ide.
Eltelt néhány másodperc, míg meg bírtam szólalni.
- Ha nem te, akkor ki? – hallottam valahonnan messziről a hangomat, ami valahogy mégsem hasonlított a sajátomra, annál sokkal erőtlenebb és halkabb volt.
- Ők – felelte Kristóf ugyanolyan halkan.
A mutatott irányba fordultam. Ők? Mi az, hogy ők? Hát többen vannak?
Kiderült, hogy ja, szám szerint hárman. Az egyik magas, sötét hajú, átlagos kinézetű gimnazista srácnak tűnt, és a jellemzés igazolta is a valóságot, eltekintve attól, hogy az illetőnek semmi köze sincs a gimnáziumhoz, nemcsak a mostani helyzet alapján, hanem előreláthatólag még jó ideig maradni is fog ez az állapot. A másik két alak ikerként hasonlítottak egymásra, mindketten széles vállú, barna, tömzsi és alacsony fiúk voltak, de inkább hasonlítottak egy tál pudingra, mint egy emberszabásúra. Csak korban hajaztak magasabb társukra.
- Iván? – esett le az állam.
- Ahogy búgod, virágszál – emelte meg a szemöldökét a 16 éves, de még mindig a 8. évfolyam tantermének levegőjét rontó Iván, majd röhögve folytatta: - Miért, kit vártál? A szőke herceget fehér lovon? Vagy egy sapkás lúzert deszkával?
- Mi a franc volt célod ezzel? – hagytam figyelmen kívül az amúgy tökéletesen igaz beszólását (leszámítva a lúzer kifejezést!), és reméltem, hogy Kristóf is túl tudjon lépni a sértésen. Próbáltam olyan haragos és ijesztő képet ölteni magamra, amilyet csak tudtam. Nem is kellett annyira igyekeznem.
- Ide figyelj, szivi! Ittléted értelme csupán csak az, hogy apuci keressen egy kis zsét. Fogadtunk a haverokkal, vágod, hogy leszel olyan ostoba, hogy idejössz. A pasidnak amúgy meg kösz a kézbesítést, add át neki!
- Na jó, most aztán elég volt. Tűnj el innen, Iván, még mielőtt az a nyálas képed találkozik az öklömmel!
Bármennyire is hihetetlen és bármennyire is akartam pont ugyanezt mondani, nem tőlem származott a fenyegetés.
- Mindjárt, deszkás. Csak előbb még – termett mellettem egyetlen nagy lépéssel. – lövünk egy bizonyítékot. Mosolyogj, Sissi!
Szelfiztem Verebess Ivánnal. Józanul! És csak az tartott vissza attól, hogy azonnal és önként vonuljak be a legközelebb eső elmegyógyintézetbe, hogy nem önszántamból tettem.
- Így ni – vigyorgott önelégülten Iván. – Na, minden jót… Egy pillanat! Sissi! – perdült meg a tengelye körül, újra a szemembe nézve.
- Mit akarsz?
- Ha már úgyis itt vagyunk, nem jönnél el velem valamikor egy igazi randira is?
Két termetes barátja hangos röhögéssel jutalmazta kijelentését, én pedig első megdöbbenésemben válaszolni sem tudtam.
- Kár – legyintett Iván, aki ezek szerint jól értelmezte a reakciómat, amivel valóban elutasítást akartam volna közölni, és a telefonjával integetve elindult.
Legalábbis, gondolom, ez volt a szándéka. Mert a következő pillanatban valami mégiscsak maradásra ösztökélte és ez a valami egyáltalán nem amiatt volt, hogy ennyire ragaszkodna hozzám. Az akadályt a mobiljának hirtelen eltűnése okozta, ami néhány másodperc múlva már a kabátzsebemben lapult. Kristóf veszettül száguldozott fel-alá a deszkájával, hogy elterelje a három fiú figyelmét, miután a készüléket sikeresen eljuttatta a célszemélyhez – hozzám. Iván üldözőbe vette a tolvajt (akinek személyében nem tévedett), abban a hiszemben, hogy a telója még mindig nála van (tévedett), így nekem rengeteg időm volt a zsebembe csúsztatott telefonban megkeresni az ominózus képet. A kameraképek mappában aztán ott mosolygott Iván, mellette én eltátott szájjal és a fotóba belelógott a mutató és a középső ujjam is, miközben próbáltam eltakarni a kamerát. Kíváncsiságból tovább lapoztam az albumban. Iván, Iván, Iván felhúzott pólóban nem létező kockahasat villantva -1 oC-os hidegben, megint Iván, Iván alszik, Iván a fürdőszobatükörből, Iván a tanteremben, Iván egy kilógó kiflivel a szájában és így tovább egészen tavaly júniusig visszamenőleg… Mindegyik kép tökéletesen kiretusálva és lényegesen kevesebb pattanással, mint amivel a kép eredetije büszkélkedhetett. Nem tehetek róla, de elkapott valami furcsa, amit mások talán bosszúnak vagy kárörömnek neveznének, de én szépítve csak azt mondom, elégtételt vettem a mai délután megaláztatásáért és egy gombnyomással kitöröltem mind a 2743 képet a mappából. Aztán odasiettem Iván egyik bamba képű haverjához, aki már felhagyott Kristóf kergetésével, és szúró hájas oldalát tapogatva értetlenül meredt rám, amint húsos kezébe nyomtam Iván telefonját.
- Majd add vissza neki! – vetettem neki oda, majd integettem Kristófnak, hogy lépjünk le.
Kristóf átugratott egy akadályt, megragadta a kezem és futásnak eredtünk, messze magunk mögött hagyva Ivánékat és a deszkapályát. Csak hét utcával lejjebb álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat.
- Kitörölted? – lihegte Kristóf a térdére támaszkodva.
- Naná – kapkodtam én is levegő után. – Meg még 2000 másik képet is.
- Megérdemli.
Ezután vártam, hogy Kristóf mondjon valamit. Úgy éreztem, van mit megmagyaráznia.
- Nézd, Sissi… sajnálom.
És itt megakadt. Vártam a folytatást. Mikor már azt hittem, nem válaszol, újból megszólalt.
- Nem akartam, hogy ide gyere. Hétfőn, mikor hazafelé mentem, találkoztam velük. Akkor mondták, hogy tegyem a levelet a padodba. És… az igazság az, hogy beszartam attól a két alaktól. Persze azóta rájöttem, hogy bármikor elszaladok előlük, és hogy csak két fegyverük van, az embertelen kinézetük és a fenyegetés, hogy ráülnek az emberre. Mindegy, akkorra már megkaptad az üzenetet. Ma rajzon próbáltam jóvátenni, amit elkövettem. Azt hittem, hogyha elhívlak valahová, akkor majd elfelejted a levelet és inkább jössz velem… de hát, lepattintottál.
Összegzés: tehát Kristóf csak azért hívna el valahová, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, nem azért, mert élvezi a társaságomat. Hát ez szép. A sajnálkozást, amivel az utolsó szót mondta… azt meg biztosan csak képzeltem.
- Aztán tanszoba helyett idejöttem, hogy ne köthessenek beléd, de itt sem voltam valami hatékony.
- Higgy nekem, az voltál – mosolyogtam rá, de csak leplezni próbáltam azt a keserűséget, ami néhány perce már szépen kezdett a szívem felől a szemem felé kúszni, lassan cseppfolyóssá alakulni és már csak arra várt, hogy egyedül maradjak, és akkor könnyekként kicsorduljon. – Nem lett volna… - nyeltem egyet. – egyszerűbb megmondani az igazságot?
- De. De nem akartam újra összeveszni veled, mint ősszel. Az nem volt túl jó… Nem tudom, miért nem szóltam róla. Csak azt tudom, Sissi, hogy sajnálom. És hogy igazán nem érdemellek meg. Barátként sem, nemhogy… mindegy.
- Ebben, látod, igazad van – hagytam rá, közben próbáltam feldolgozni a hallottakat. Főleg azt az utolsó befejezetlen mondatot. – Kristóf, én erre most nem is tudom, mit mondjak.
- Értem – bólintott. Majd pár pillanat néma csend után: - Sötétedik. Hazakísérlek.
Egymás mellett indultunk el. És hosszú idő óta Kristóf és én nem mentünk egymás idegeire, nem nevettettük meg a másikat, én nem próbáltam meg felállni és rajta is maradni Kristóf deszkáján s ő sem röhögött ki kedvesen, hogy milyen béna vagyok.
Csak hallgattunk. – Sissi
Tanulószoba után (Éva néni valósággal tajtékzott, mert Kristóf megint nem volt sehol) hazafelé vettem az irányt. Jól lehűlt az utóbbi pár napban a levegő és az idő végre kezdett igazán téliesre fordulni. A felhőket néztem a fejem fölött, reménykedve, hogy ezek nem csak szimpla esőfelhők, hanem végre jön a hóesés. Igaz, talán még egy kicsit korai lenne, de mi az ország északabb részén élünk, így a december eleji hószállingózás nem is lenne annyira meglepő. A fejem fölött egy vadlúdcsapat húzott el, akik csak most kerekedtek fel a nagy útra dél felé. Igazuk is van, elvégre itt a globális felmelegedés, minek sietni. Persze erről is csak az emberek tehetnek.
Befordultam a sarkon, amin túl már a deszkapálya foglalt el majd egy fél háztömbnyi területet. És éppen mikor azon morfondíroztam, mennyire lenne környezetkímélő, ha 5 kukát szereznék be a szobámba és ettől kezdve szelektíven gyűjteném a szemetet, amikor megláttam őt, pedig eredetileg nem is akartam odanézni sem. Nem is tudom, melyik érzés ragadott el elsőként, amint figyeltem, ahogy az egyik korlátnak támaszkodik és a bal lábával előre-hátra tologatja a deszkáját. Talán az örömmel kevert döbbenet, vagy a szerelemmel vegyített harag, amit a rajzórán is éreztem, esetleg a csodálattal vegyes értetlenkedés. Amíg én a hibridérzelmeimet igyekeztem tisztázni, addig a lábaim teljesen önállóan lódultak meg gondolataim tárgya irányába. Mire feleszméltem, már Kristóf előtt álltam és kerestem a szót, amit terveim szerint majd kérdések árja követi. De aztán csak ennyi jött ki a torkomon:
- Miért?
- Mit miért? – kérdezett vissza mosolyogva, de a szeme komor maradt.
- Te… te voltál az, ugye? Te csempészted a padomba az üzenetet – mondtam, magam sem tudva, kérdezem-e vagy kijelentem.
- Igen.
Mivel az időjárás nem volt hajlandó közreműködni, ezért csak elképzeltem, ahogy eloszlanak a felhők és a napsugarak egyenesen Kristófra és rám sütnek. A fényt ugyan nem láthattam, de a meleget éreztem, ami elárasztott belülről, felszabadított és…
És Kristóf egy szempillantás alatt kirángatott az illúziómból, visszaterelve a valóságba, ahonnan nem tűntek el a felhők. Sőt, még inkább beborult.
- De nem én hívtalak ide.
Eltelt néhány másodperc, míg meg bírtam szólalni.
- Ha nem te, akkor ki? – hallottam valahonnan messziről a hangomat, ami valahogy mégsem hasonlított a sajátomra, annál sokkal erőtlenebb és halkabb volt.
- Ők – felelte Kristóf ugyanolyan halkan.
A mutatott irányba fordultam. Ők? Mi az, hogy ők? Hát többen vannak?
Kiderült, hogy ja, szám szerint hárman. Az egyik magas, sötét hajú, átlagos kinézetű gimnazista srácnak tűnt, és a jellemzés igazolta is a valóságot, eltekintve attól, hogy az illetőnek semmi köze sincs a gimnáziumhoz, nemcsak a mostani helyzet alapján, hanem előreláthatólag még jó ideig maradni is fog ez az állapot. A másik két alak ikerként hasonlítottak egymásra, mindketten széles vállú, barna, tömzsi és alacsony fiúk voltak, de inkább hasonlítottak egy tál pudingra, mint egy emberszabásúra. Csak korban hajaztak magasabb társukra.
- Iván? – esett le az állam.
- Ahogy búgod, virágszál – emelte meg a szemöldökét a 16 éves, de még mindig a 8. évfolyam tantermének levegőjét rontó Iván, majd röhögve folytatta: - Miért, kit vártál? A szőke herceget fehér lovon? Vagy egy sapkás lúzert deszkával?
- Mi a franc volt célod ezzel? – hagytam figyelmen kívül az amúgy tökéletesen igaz beszólását (leszámítva a lúzer kifejezést!), és reméltem, hogy Kristóf is túl tudjon lépni a sértésen. Próbáltam olyan haragos és ijesztő képet ölteni magamra, amilyet csak tudtam. Nem is kellett annyira igyekeznem.
- Ide figyelj, szivi! Ittléted értelme csupán csak az, hogy apuci keressen egy kis zsét. Fogadtunk a haverokkal, vágod, hogy leszel olyan ostoba, hogy idejössz. A pasidnak amúgy meg kösz a kézbesítést, add át neki!
- Na jó, most aztán elég volt. Tűnj el innen, Iván, még mielőtt az a nyálas képed találkozik az öklömmel!
Bármennyire is hihetetlen és bármennyire is akartam pont ugyanezt mondani, nem tőlem származott a fenyegetés.
- Mindjárt, deszkás. Csak előbb még – termett mellettem egyetlen nagy lépéssel. – lövünk egy bizonyítékot. Mosolyogj, Sissi!
Szelfiztem Verebess Ivánnal. Józanul! És csak az tartott vissza attól, hogy azonnal és önként vonuljak be a legközelebb eső elmegyógyintézetbe, hogy nem önszántamból tettem.
- Így ni – vigyorgott önelégülten Iván. – Na, minden jót… Egy pillanat! Sissi! – perdült meg a tengelye körül, újra a szemembe nézve.
- Mit akarsz?
- Ha már úgyis itt vagyunk, nem jönnél el velem valamikor egy igazi randira is?
Két termetes barátja hangos röhögéssel jutalmazta kijelentését, én pedig első megdöbbenésemben válaszolni sem tudtam.
- Kár – legyintett Iván, aki ezek szerint jól értelmezte a reakciómat, amivel valóban elutasítást akartam volna közölni, és a telefonjával integetve elindult.
Legalábbis, gondolom, ez volt a szándéka. Mert a következő pillanatban valami mégiscsak maradásra ösztökélte és ez a valami egyáltalán nem amiatt volt, hogy ennyire ragaszkodna hozzám. Az akadályt a mobiljának hirtelen eltűnése okozta, ami néhány másodperc múlva már a kabátzsebemben lapult. Kristóf veszettül száguldozott fel-alá a deszkájával, hogy elterelje a három fiú figyelmét, miután a készüléket sikeresen eljuttatta a célszemélyhez – hozzám. Iván üldözőbe vette a tolvajt (akinek személyében nem tévedett), abban a hiszemben, hogy a telója még mindig nála van (tévedett), így nekem rengeteg időm volt a zsebembe csúsztatott telefonban megkeresni az ominózus képet. A kameraképek mappában aztán ott mosolygott Iván, mellette én eltátott szájjal és a fotóba belelógott a mutató és a középső ujjam is, miközben próbáltam eltakarni a kamerát. Kíváncsiságból tovább lapoztam az albumban. Iván, Iván, Iván felhúzott pólóban nem létező kockahasat villantva -1 oC-os hidegben, megint Iván, Iván alszik, Iván a fürdőszobatükörből, Iván a tanteremben, Iván egy kilógó kiflivel a szájában és így tovább egészen tavaly júniusig visszamenőleg… Mindegyik kép tökéletesen kiretusálva és lényegesen kevesebb pattanással, mint amivel a kép eredetije büszkélkedhetett. Nem tehetek róla, de elkapott valami furcsa, amit mások talán bosszúnak vagy kárörömnek neveznének, de én szépítve csak azt mondom, elégtételt vettem a mai délután megaláztatásáért és egy gombnyomással kitöröltem mind a 2743 képet a mappából. Aztán odasiettem Iván egyik bamba képű haverjához, aki már felhagyott Kristóf kergetésével, és szúró hájas oldalát tapogatva értetlenül meredt rám, amint húsos kezébe nyomtam Iván telefonját.
- Majd add vissza neki! – vetettem neki oda, majd integettem Kristófnak, hogy lépjünk le.
Kristóf átugratott egy akadályt, megragadta a kezem és futásnak eredtünk, messze magunk mögött hagyva Ivánékat és a deszkapályát. Csak hét utcával lejjebb álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat.
- Kitörölted? – lihegte Kristóf a térdére támaszkodva.
- Naná – kapkodtam én is levegő után. – Meg még 2000 másik képet is.
- Megérdemli.
Ezután vártam, hogy Kristóf mondjon valamit. Úgy éreztem, van mit megmagyaráznia.
- Nézd, Sissi… sajnálom.
És itt megakadt. Vártam a folytatást. Mikor már azt hittem, nem válaszol, újból megszólalt.
- Nem akartam, hogy ide gyere. Hétfőn, mikor hazafelé mentem, találkoztam velük. Akkor mondták, hogy tegyem a levelet a padodba. És… az igazság az, hogy beszartam attól a két alaktól. Persze azóta rájöttem, hogy bármikor elszaladok előlük, és hogy csak két fegyverük van, az embertelen kinézetük és a fenyegetés, hogy ráülnek az emberre. Mindegy, akkorra már megkaptad az üzenetet. Ma rajzon próbáltam jóvátenni, amit elkövettem. Azt hittem, hogyha elhívlak valahová, akkor majd elfelejted a levelet és inkább jössz velem… de hát, lepattintottál.
Összegzés: tehát Kristóf csak azért hívna el valahová, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, nem azért, mert élvezi a társaságomat. Hát ez szép. A sajnálkozást, amivel az utolsó szót mondta… azt meg biztosan csak képzeltem.
- Aztán tanszoba helyett idejöttem, hogy ne köthessenek beléd, de itt sem voltam valami hatékony.
- Higgy nekem, az voltál – mosolyogtam rá, de csak leplezni próbáltam azt a keserűséget, ami néhány perce már szépen kezdett a szívem felől a szemem felé kúszni, lassan cseppfolyóssá alakulni és már csak arra várt, hogy egyedül maradjak, és akkor könnyekként kicsorduljon. – Nem lett volna… - nyeltem egyet. – egyszerűbb megmondani az igazságot?
- De. De nem akartam újra összeveszni veled, mint ősszel. Az nem volt túl jó… Nem tudom, miért nem szóltam róla. Csak azt tudom, Sissi, hogy sajnálom. És hogy igazán nem érdemellek meg. Barátként sem, nemhogy… mindegy.
- Ebben, látod, igazad van – hagytam rá, közben próbáltam feldolgozni a hallottakat. Főleg azt az utolsó befejezetlen mondatot. – Kristóf, én erre most nem is tudom, mit mondjak.
- Értem – bólintott. Majd pár pillanat néma csend után: - Sötétedik. Hazakísérlek.
Egymás mellett indultunk el. És hosszú idő óta Kristóf és én nem mentünk egymás idegeire, nem nevettettük meg a másikat, én nem próbáltam meg felállni és rajta is maradni Kristóf deszkáján s ő sem röhögött ki kedvesen, hogy milyen béna vagyok.
Csak hallgattunk. – Sissi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése