Van, hogy az élet kemény próbák elé állít. Van, hogy szenvedést kell okoznod, hogy boldoggá tegyél és hazudnod kell az igazságért, háborúznod kell a békéért, stb. Folyamatosan döntéseket hozni, vagyis élni az életet néha/sokszor szörnyen fárasztó. De eljön az idő, amikor a Sors csak ara kíváncsi, vajon mekkora boldogságot vagy képes elviselni. Számomra még nem érkezett el ez az idő. De azért nem panaszkodhatok.
Furcsamód megnyugtatott, hogy így sültek el a dolgok. Átgondoltam a helyzetet. Feltettem magamban a kérdést, mit csináltam volna, ha Kristóf csütörtökön tényleg azért állt volna a gördeszkapályán, mert ő küldte a levelet. Persze a kínos hallgatás, a zavarunkban elpirulás és minden egyéb után összejönnénk, de… Tegyük fel, hogy egyszer tényleg megtörténik, hogy egy párrá válunk. Mennyiben változna meg a kapcsolatunk? Másképp viselkedne velem? Megbízunk-e majd továbbra is egymásban úgy, ahogy kiskorunk óta tesszük? A kapcsolatokban sajnos nem a szerelem, a tisztelet, az elfogadás és a megértés a legáltalánosabb érzés, hanem a féltékenykedés. Féltékeny leszek-e a haverjaira, amiért velük tölti az időt és nem velem? Előfordulhat, hogy én féltékeny legyek Kamillára, akit még Kristófnál is régebb óta ismerek azért, mert délutánonként együtt deszkáznak? Ez mind csak feltételezés. De akarom én vállalni a kockázatot, hogy a feltételezések egyszer valóságos ténnyé váljanak? Készen állok-e arra, hogy ne csak barát, hanem barátnő is legyek?
Furcsamód megnyugtatott, hogy így sültek el a dolgok. Átgondoltam a helyzetet. Feltettem magamban a kérdést, mit csináltam volna, ha Kristóf csütörtökön tényleg azért állt volna a gördeszkapályán, mert ő küldte a levelet. Persze a kínos hallgatás, a zavarunkban elpirulás és minden egyéb után összejönnénk, de… Tegyük fel, hogy egyszer tényleg megtörténik, hogy egy párrá válunk. Mennyiben változna meg a kapcsolatunk? Másképp viselkedne velem? Megbízunk-e majd továbbra is egymásban úgy, ahogy kiskorunk óta tesszük? A kapcsolatokban sajnos nem a szerelem, a tisztelet, az elfogadás és a megértés a legáltalánosabb érzés, hanem a féltékenykedés. Féltékeny leszek-e a haverjaira, amiért velük tölti az időt és nem velem? Előfordulhat, hogy én féltékeny legyek Kamillára, akit még Kristófnál is régebb óta ismerek azért, mert délutánonként együtt deszkáznak? Ez mind csak feltételezés. De akarom én vállalni a kockázatot, hogy a feltételezések egyszer valóságos ténnyé váljanak? Készen állok-e arra, hogy ne csak barát, hanem barátnő is legyek?
Pénteken tüntetően nem szóltam hozzá, de szombatra már eldöntöttem, hogy nem haragszok Kristófra. Mert igazából nincs is nagyon miért. Örültem volna, ha szól az átverésről, és akkor elkerülhettük volna azt a kínos jelenetet csütörtök délután. De így legalább romantikus fordulatot vettek az események: Kristóf, a sapis herceg deszkaháton belovagol a korlátokkal és ugratókkal körülvett várba és megmenti a természetes szőke Sissi hercegnőt… Na elég a szentimentalizmusból!
Épp kémiát tanultam, és megszólalt a csengő. Én mentem ajtót nyitni.
Egyszer ötödikben, amikor kezdtem beleszeretni Kristófba (ez az öt egy családi bűvös szám: anyu és apu öt évig jártak az esküvőjük előtt, és Ede is ötödikben szeretett bel Jenniferbe), és mikor irodalomórán a fogalmazással ismerkedtünk, az volt a feladat, hogy írjunk egy szép napról az életünkben. Akkor legyőztem a kísértést és nem azt adtam címnek: Egy napom Kristóffal. De a hangrögzítően mindent szabad! Azt mondhatok, amit csak akarok. Szóval hajrá!
- Helló, gyere be - nyitottam ajtót, és hevesen dobogó szívvel félrehúzódtam a belépő Kristóf útjából.
- Szia – mondta, és letámasztotta a deszkáját a fal mellé. – Csak el akartam ismételni, mennyire sajnálom a csütörtököt.
- Semmi baj, már el is felejtettem.
- Tényleg? Ez komoly?
- Hát persze. Nem figyelmeztettél, de ott voltál és nekem ennyi épp elég.
Kristóf csak nézett rám, de nem tudtam olvasni az arcában.
- Hoztam neked valamit – szólalt meg hirtelen.
- Tényleg? Mit?
- Csak ezt. Láttam, hogy csütörtökön elejtetted a folyosón…- kezdte, majd előhúzta a zsebéből a szív medált, amit Iván kamu szerelmes levele mellett találtam.
- Nem elejtettem. Eldobtam. Direkt – komorodtam el.
- Kár, mert ez eredetileg nem volt a borítékban. Ezt már én raktam hozzá – somolygott Kristóf, aztán hirtelen elnevette magát. – Ne nézz így rám!
Épp az jutott eszembe, hogy milyen idegesítő, hogy pont most nem jut eszembe semmi sem, ami magyarázatként szolgálhatna a medálra. Szív alakú. És Kristóf vette. Nekem.
De akkor meg mi a fenének rajzolgatja Daniellát?
- Mi? Hogyan? – pirultam el azonnal.
- Hát olyan… hagyjuk.
- Nem, most már fejezd be! – követeltem nevetve.
- Egy pillanatig az suhan át a fejemben, hogy szerelmesen – krákogta. – De feltehetőleg nem így van.
- Nem? Mármint nem! Egyáltalán nem. Én csak… nem – dadogtam lángoló arccal. – Köszönöm.
- Nincs mit. Örülök, hogy kibékültünk.
- Én is.
- Tényleg? Te is? És akkor pénteken mi volt? – bökött oldalba.
- Ha arra célozgatsz, hogy valaki titokban elkérte a konyhásoktól a borsot és megbillent a keze a túrós tésztád fölött, akkor ahhoz semmi közöm – böktem vissza.
- Aham. Mindjárt gyanítottam. Pedig a tányéromban annyi volt a fűszerből, hogy azt hittem, rossz a kiírás, vagy tévedésből mákos tésztát kaptunk ebédre. De gondolom, a deszkám orv foglyul ejtéséről és bezárásáról a lányöltözőbe sem tudsz az égvilágon semmit.
- Semmit az égvilágon – helyeseltem.
Jó, csináltam ezt-azt, de csak viccből. Gyerekes vagyok? Lehet. De tudtam, hogy Kristóf csak nevetni fog az egészen. És jól gondoltam, mert a srác a következő pillanatban tényleg hangos nevetésben tört ki. Nem hiába vagyunk mi kicsi korunktól kezdve a legjobb barátok.
- Sissi, ki van itt? Á, te vagy az, Kristóf?
- Csókolom! – köszönt hangosan és mindenféle feszélyezettség nélkül Kristóf.
Anya csoszogott ki a konyhából fülig lisztesen abban a plüsspapucsban, ami ugyan az üzletben jól nézett ki, de otthoni használatra viszont élet- és konyhában pedig tűzveszélyes, mert képtelenség benne közlekedni, főleg, hogy nincs padlószőnyegünk. Ede és én kicsiként mindig vastag zoknit húztunk és csúszkáltunk a csupasz padlón.
Anya akaratlanul is, de úgy tűnik, folytatja ezt a hagyományt, mert kétszer is vissza kellett nyernie az egyensúlyát, amíg megpróbált odatámolyogni, hogy üdvözölje Kristófot, aztán feladta és inkább megállt egy helyben.
- Szia, kedvesem. Rég jártál már nálunk. Maradsz ebédre? Még nem hűlt ki. Gyere gyorsan, különben Ede nem hagy nekünk semmit.
Ede még nem vetette rá magát a krémlevesre és krumplipürére, amikor anyu után beléptünk az ebédlőbe, hanem egészen a csap alá hajolt és a hideg víz alá tartotta a nyelvét. Anyának igaza volt, még tényleg nem hűlt ki. Ellenkezőleg.
- Eh tűh’orró – nyögte Ede a csap alól, amitől az orrába ment a víz.
- Ede, azonnal hagyd abba az idétlenkedést és ülj az asztalhoz!
Ede prüszkölve töltött magának egy pohár vizet, leült mellém, majd belelógatta az égéstől vörös nyelvét a hideg folyadékba. Roppant gusztusos látványt nyújtott, mondhatom, főleg, hogy a pohár is és a víz is átlátszó volt.
Egyéb tevékenység hiányában (evés kilőve) kínos csend telepedett ránk. Ilyen még talán sohasem fordult elő.
- Apátok ma nem jön haza ebédelni; ma is bement dolgozni – szólalt meg először anya. – Jut eszembe! Telefonáltam a Városi Ifjúsági Röplabda Sportszövetségnek, azaz a VIRS-nek. A „lány, induló” csoportban leszel.
- Szóval a VIRS-LI-ben – súgta oda Kristóf, aki érdeklődve hallgatta anyát. Igaz is, neki még be se számoltam az új projektről, miszerint sportolni fogok.
- A leendő edződ közölt velem minden fontos információt, sok minden rajta van a szórólapon is: edzéseid szerdán, csütörtökön és pénteken lesznek 15 órától itt, a sportcsarnokban. A 2-es pályán fogtok gyakorolni és a 4/a női öltözőben rakhatjátok majd le a cuccaitokat. És képzeld, minden hétvégén meccsetek is lesz! Hát nem csodás? Majd megyünk szurkolni, igaz, Ede? – fogyott ki a lelkes szavakból anyu.
- Hát ööö… - vetett rám egy oldalpillantást Ede, amit én egyértelmű nemnek értelmeztem. – Nem ehető már a kaja?
- Köszi a biztatást, E – sziszegtem, bár az igazat megvallva lehet, hogy tényleg nem túl jó ötlet a szurkolás. Jelen esetben mindössze annyira van kilátásom, hogy kiemelt helyről fogom végignézni a csapatunk meccseit úgy, hogy senki sem fog felugrálni előttem és az egész pályát beláthatom anélkül, hogy folyton kikerüljek egy fejet. Egyszóval a kispadon fogok ülni. De a látási viszonyok legalább tényleg jók lesznek.
- Anyu?
- Tessék, kicsim.
- Ez a minden hétvége… Számomra pontosan mikor fog kezdődni?
- Jövő hétvégén már te is részt veszel rajta.
- Valóban? Ez érdekes lesz – akartam volna hozzátenni, de inkább befogtam a számat.
- De hé, van egy ötletem! Nézzük meg holnap a sportcsarnokban, hogy hogyan játszanak! Nem árt, ha összeismerkedtek, még mielőtt elkezdődnek az edzések. Kristóf, van kedved velünk tartani?
- De még mennyire!
Mikor megtudtam anyu „írassuk be sportolni Sissit”-kezdeményezését és belementem a „mozognod kell kislányom”-tervbe, még az apró betűs rész sem tartalmazott olyat, hogy meccsekre is el kell járnom. Illetve nagyon szívesen megnézem őket, úgysem láttam még, hogyan is kel ezt játszani. De hogy én? A pályán? Játékosként? Biztos nem kerültem át egy alternatív univerzumba?
Időm lenne rá, hisz a tanulás ráér (a mondás is úgy tartja, hogy életünk végéig tanulásra vagyunk kárhoztatva) és más hobbim a filmnézésen kívül nincs, szóval ebből a szempontból nézve semmi akadálya.
Csakhogy van egy kis gond. Én. Nem. Tudok. Röplabdázni. Ahhoz legalábbis minimum tudnom kéne, hogy néz ki egy röplabda.
Ráadásul megint visszatért a beilleszkedéstől való viszolygásom.
Hamarosan megköszöntük az ebédet, majd Kristóffal sétálni indultunk.
- Azt hiszem – kezdte Kristóf. – jó sok mindenről le vagyok maradva. Gondolok itt erre a röplabdázásra.
- Ja, hát nehéz ügy. Anyu ötlete volt, hogy rendszeresen kéne mozognom, ami nem is lenne hülyeség…
- Ha ezzel most arra akarsz célozni, hogy kövér vagy, akkor nagyon tévedsz.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, de jobb megelőzni a dolgokat. A röplabdázást Kamilla ajánlotta.
- Ne aggódj!
- Tessék?
Rám vigyorgott.
- Láttam, hogy meglepődsz valamin ebéd közben. No para. Ügyes leszel, Szöszi. Majd elkísérlek az első edzésedre. Ha akarod, nem megyek be, tényleg csak elkísérlek.
- Köszi – mosolyodtam el.
- De a meccseken nem menekülsz meg előlem!
- Jaj, ne! Persze, majd jól kiröhögsz, mi?
- Úgy ismersz te engem?
- Naná!
- Lehet – biccentett és magához húzott. A fejemre támasztotta az állát és így fejezte be: - De csak mert szeretlek.
- Én is.
Még most is alig hiszem el, hogy kimondtam!! És hogy ő kimondta! Persze nyilván máshogy gondoljuk. De ez a nap akkor is kiérdemelte a legeslegcsodálatosabb nap jelzőt.
Hm… Kezdek hálás lenni Ivánnak. Ha ő nincs és nem teremtett volna valamilyen konfliktust, soha sem tudtunk volna ilyen szépen kibékülni. - Sissi
Épp kémiát tanultam, és megszólalt a csengő. Én mentem ajtót nyitni.
Egyszer ötödikben, amikor kezdtem beleszeretni Kristófba (ez az öt egy családi bűvös szám: anyu és apu öt évig jártak az esküvőjük előtt, és Ede is ötödikben szeretett bel Jenniferbe), és mikor irodalomórán a fogalmazással ismerkedtünk, az volt a feladat, hogy írjunk egy szép napról az életünkben. Akkor legyőztem a kísértést és nem azt adtam címnek: Egy napom Kristóffal. De a hangrögzítően mindent szabad! Azt mondhatok, amit csak akarok. Szóval hajrá!
- Helló, gyere be - nyitottam ajtót, és hevesen dobogó szívvel félrehúzódtam a belépő Kristóf útjából.
- Szia – mondta, és letámasztotta a deszkáját a fal mellé. – Csak el akartam ismételni, mennyire sajnálom a csütörtököt.
- Semmi baj, már el is felejtettem.
- Tényleg? Ez komoly?
- Hát persze. Nem figyelmeztettél, de ott voltál és nekem ennyi épp elég.
Kristóf csak nézett rám, de nem tudtam olvasni az arcában.
- Hoztam neked valamit – szólalt meg hirtelen.
- Tényleg? Mit?
- Csak ezt. Láttam, hogy csütörtökön elejtetted a folyosón…- kezdte, majd előhúzta a zsebéből a szív medált, amit Iván kamu szerelmes levele mellett találtam.
- Nem elejtettem. Eldobtam. Direkt – komorodtam el.
- Kár, mert ez eredetileg nem volt a borítékban. Ezt már én raktam hozzá – somolygott Kristóf, aztán hirtelen elnevette magát. – Ne nézz így rám!
Épp az jutott eszembe, hogy milyen idegesítő, hogy pont most nem jut eszembe semmi sem, ami magyarázatként szolgálhatna a medálra. Szív alakú. És Kristóf vette. Nekem.
De akkor meg mi a fenének rajzolgatja Daniellát?
- Mi? Hogyan? – pirultam el azonnal.
- Hát olyan… hagyjuk.
- Nem, most már fejezd be! – követeltem nevetve.
- Egy pillanatig az suhan át a fejemben, hogy szerelmesen – krákogta. – De feltehetőleg nem így van.
- Nem? Mármint nem! Egyáltalán nem. Én csak… nem – dadogtam lángoló arccal. – Köszönöm.
- Nincs mit. Örülök, hogy kibékültünk.
- Én is.
- Tényleg? Te is? És akkor pénteken mi volt? – bökött oldalba.
- Ha arra célozgatsz, hogy valaki titokban elkérte a konyhásoktól a borsot és megbillent a keze a túrós tésztád fölött, akkor ahhoz semmi közöm – böktem vissza.
- Aham. Mindjárt gyanítottam. Pedig a tányéromban annyi volt a fűszerből, hogy azt hittem, rossz a kiírás, vagy tévedésből mákos tésztát kaptunk ebédre. De gondolom, a deszkám orv foglyul ejtéséről és bezárásáról a lányöltözőbe sem tudsz az égvilágon semmit.
- Semmit az égvilágon – helyeseltem.
Jó, csináltam ezt-azt, de csak viccből. Gyerekes vagyok? Lehet. De tudtam, hogy Kristóf csak nevetni fog az egészen. És jól gondoltam, mert a srác a következő pillanatban tényleg hangos nevetésben tört ki. Nem hiába vagyunk mi kicsi korunktól kezdve a legjobb barátok.
- Sissi, ki van itt? Á, te vagy az, Kristóf?
- Csókolom! – köszönt hangosan és mindenféle feszélyezettség nélkül Kristóf.
Anya csoszogott ki a konyhából fülig lisztesen abban a plüsspapucsban, ami ugyan az üzletben jól nézett ki, de otthoni használatra viszont élet- és konyhában pedig tűzveszélyes, mert képtelenség benne közlekedni, főleg, hogy nincs padlószőnyegünk. Ede és én kicsiként mindig vastag zoknit húztunk és csúszkáltunk a csupasz padlón.
Anya akaratlanul is, de úgy tűnik, folytatja ezt a hagyományt, mert kétszer is vissza kellett nyernie az egyensúlyát, amíg megpróbált odatámolyogni, hogy üdvözölje Kristófot, aztán feladta és inkább megállt egy helyben.
- Szia, kedvesem. Rég jártál már nálunk. Maradsz ebédre? Még nem hűlt ki. Gyere gyorsan, különben Ede nem hagy nekünk semmit.
Ede még nem vetette rá magát a krémlevesre és krumplipürére, amikor anyu után beléptünk az ebédlőbe, hanem egészen a csap alá hajolt és a hideg víz alá tartotta a nyelvét. Anyának igaza volt, még tényleg nem hűlt ki. Ellenkezőleg.
- Eh tűh’orró – nyögte Ede a csap alól, amitől az orrába ment a víz.
- Ede, azonnal hagyd abba az idétlenkedést és ülj az asztalhoz!
Ede prüszkölve töltött magának egy pohár vizet, leült mellém, majd belelógatta az égéstől vörös nyelvét a hideg folyadékba. Roppant gusztusos látványt nyújtott, mondhatom, főleg, hogy a pohár is és a víz is átlátszó volt.
Egyéb tevékenység hiányában (evés kilőve) kínos csend telepedett ránk. Ilyen még talán sohasem fordult elő.
- Apátok ma nem jön haza ebédelni; ma is bement dolgozni – szólalt meg először anya. – Jut eszembe! Telefonáltam a Városi Ifjúsági Röplabda Sportszövetségnek, azaz a VIRS-nek. A „lány, induló” csoportban leszel.
- Szóval a VIRS-LI-ben – súgta oda Kristóf, aki érdeklődve hallgatta anyát. Igaz is, neki még be se számoltam az új projektről, miszerint sportolni fogok.
- A leendő edződ közölt velem minden fontos információt, sok minden rajta van a szórólapon is: edzéseid szerdán, csütörtökön és pénteken lesznek 15 órától itt, a sportcsarnokban. A 2-es pályán fogtok gyakorolni és a 4/a női öltözőben rakhatjátok majd le a cuccaitokat. És képzeld, minden hétvégén meccsetek is lesz! Hát nem csodás? Majd megyünk szurkolni, igaz, Ede? – fogyott ki a lelkes szavakból anyu.
- Hát ööö… - vetett rám egy oldalpillantást Ede, amit én egyértelmű nemnek értelmeztem. – Nem ehető már a kaja?
- Köszi a biztatást, E – sziszegtem, bár az igazat megvallva lehet, hogy tényleg nem túl jó ötlet a szurkolás. Jelen esetben mindössze annyira van kilátásom, hogy kiemelt helyről fogom végignézni a csapatunk meccseit úgy, hogy senki sem fog felugrálni előttem és az egész pályát beláthatom anélkül, hogy folyton kikerüljek egy fejet. Egyszóval a kispadon fogok ülni. De a látási viszonyok legalább tényleg jók lesznek.
- Anyu?
- Tessék, kicsim.
- Ez a minden hétvége… Számomra pontosan mikor fog kezdődni?
- Jövő hétvégén már te is részt veszel rajta.
- Valóban? Ez érdekes lesz – akartam volna hozzátenni, de inkább befogtam a számat.
- De hé, van egy ötletem! Nézzük meg holnap a sportcsarnokban, hogy hogyan játszanak! Nem árt, ha összeismerkedtek, még mielőtt elkezdődnek az edzések. Kristóf, van kedved velünk tartani?
- De még mennyire!
Mikor megtudtam anyu „írassuk be sportolni Sissit”-kezdeményezését és belementem a „mozognod kell kislányom”-tervbe, még az apró betűs rész sem tartalmazott olyat, hogy meccsekre is el kell járnom. Illetve nagyon szívesen megnézem őket, úgysem láttam még, hogyan is kel ezt játszani. De hogy én? A pályán? Játékosként? Biztos nem kerültem át egy alternatív univerzumba?
Időm lenne rá, hisz a tanulás ráér (a mondás is úgy tartja, hogy életünk végéig tanulásra vagyunk kárhoztatva) és más hobbim a filmnézésen kívül nincs, szóval ebből a szempontból nézve semmi akadálya.
Csakhogy van egy kis gond. Én. Nem. Tudok. Röplabdázni. Ahhoz legalábbis minimum tudnom kéne, hogy néz ki egy röplabda.
Ráadásul megint visszatért a beilleszkedéstől való viszolygásom.
Hamarosan megköszöntük az ebédet, majd Kristóffal sétálni indultunk.
- Azt hiszem – kezdte Kristóf. – jó sok mindenről le vagyok maradva. Gondolok itt erre a röplabdázásra.
- Ja, hát nehéz ügy. Anyu ötlete volt, hogy rendszeresen kéne mozognom, ami nem is lenne hülyeség…
- Ha ezzel most arra akarsz célozni, hogy kövér vagy, akkor nagyon tévedsz.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, de jobb megelőzni a dolgokat. A röplabdázást Kamilla ajánlotta.
- Ne aggódj!
- Tessék?
Rám vigyorgott.
- Láttam, hogy meglepődsz valamin ebéd közben. No para. Ügyes leszel, Szöszi. Majd elkísérlek az első edzésedre. Ha akarod, nem megyek be, tényleg csak elkísérlek.
- Köszi – mosolyodtam el.
- De a meccseken nem menekülsz meg előlem!
- Jaj, ne! Persze, majd jól kiröhögsz, mi?
- Úgy ismersz te engem?
- Naná!
- Lehet – biccentett és magához húzott. A fejemre támasztotta az állát és így fejezte be: - De csak mert szeretlek.
- Én is.
Még most is alig hiszem el, hogy kimondtam!! És hogy ő kimondta! Persze nyilván máshogy gondoljuk. De ez a nap akkor is kiérdemelte a legeslegcsodálatosabb nap jelzőt.
Hm… Kezdek hálás lenni Ivánnak. Ha ő nincs és nem teremtett volna valamilyen konfliktust, soha sem tudtunk volna ilyen szépen kibékülni. - Sissi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése